|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 59 találat | lapozás: 1-30 | 31-59 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Almási István 2007. január 22.Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Romániai Magyar Dalosszövetséggel közösen ünnepi műsorral áldozott január 19-én a Magyar Kultúra Napjának Kolozsváron. Tőkés Elek, a Báthory-líceum igazgatója kiemelte: – Az általános és a magyar kultúra örökösei, hordozói és továbbépítői vagyunk. Kiváltságos helyzetben kiváltságos kultúrát örököltünk. Ez a nap pedig szembesítésre késztet: milyen boldog emberek vagyunk. A legszebb, legdallamosabb nyelvet használjuk. Bár tömeg- és kultúrairtásai során a 20. század a történelem egyik legbűnösebb százada, mégsem hihetjük el, hogy az emberség, a magyarság kiégett. A kolozsvári zeneiskola diákjai Kodály-darabokat adtak elő. – A Magyar Kultúra Napját most Bartók és Kodály szellemében ünnepeljük – mondta dr. Almási István népzenetudós. /Nagy-Hintós Diana: Magyar Kultúra Napja. Újra életet hirdetett a nép dala. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 22./2007. április 6.Kodály Zoltán halálának 40., születésének 125. évfordulója alkalmából rendezett megemlékező ünnepséget a Kriza János Néprajzi Társaság április 4-én Kolozsváron. A rendezvényen dr. Almási István néprajzkutató tartott előadást „Az erdélyi népzene Kodály Zoltán életművében” címmel. Kodály erdélyi gyűjtőútjain azokat a településeket kereste fel, ahol Bartók nem járt. A gyergyói medencében, a Csíki havasokban és a bukovinai székely falvakban gyűjtött. Kodály kompozícióiban összesen 110 dallamot használt fel, ezek 90 százaléka székelyföldi és bukovinai. Az ünnepségen a szerző jelenlétében ismertették Móser Zoltán Cantus Hungaricus címmel megjelent fotóalbumát. Móser Zoltán a 60-as évek óta járja Erdélyt és Felvidéket, és készít felvételeket, jelenleg tanít is Kolozsváron. A Cantus Hungaricus kétnyelvű, angol és magyar album anyaga hosszabb ideje készen állt, Magyarországon nem sikerült kiadni, a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó jelentette meg, kiváló kivitelezésben. Az est végén a Tarisznyás együttes nyújtott rövid ízelítőt a Kodály által gyűjtött csíkkászoni népdalokból. /A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 6./2007. szeptember 21.Dr. Szenik Ilona, a népzenetudomány professzorasszonya szeptember 7-én lett nyolcvanéves. Akik tanszékét örökölték és a többiek, akiket ő vezetett be a népzenetudományba, akik az ő irányításával nyerték el a doktori címet, születésnapjára nem adtak ki tisztelgő tanulmánykötetet, nem rendeztek tudományos értekezletet. Egy nagyon szűk munkatársi kör vacsorameghívása volt az egyetlen ünneplés, amely a szakma részéről kijutott neki. Az emlékezetes, Faragó-Jagamas-Szegő jegyezte Moldvai csángó népdalok és népballadákban (1953) jelentek meg gyűjtései. Legkorábbi műve, az Almási Istvánnal és Zsizsmann Ilonával közös A lapádi erdő alatt című népdalgyűjtemény épp ötven éve jelent meg. Ioan R. Nicola és Traian Mirza mellett társ-szerzője volt a román zeneakadémiai képzés történetében úttörő, kétkötetes folklór-kurzusnak (1963, 1969). Tanulmányai, melyeket eddig nem foglalt kötetbe, részint magyar, részint román tárgyúak. Közvetítői szerepvállalásának körébe egy Kodály pedagógiai rendszerét ismertető román szakdolgozat is belefért (1969). Eddigi főműve az Erdélyi és moldvai magyar siratók, siratóparódiák és halottas énekek című, vaskos műfaj-monográfia (1996). Ő a tudományos megalapozója annak a hatalmas, kétkötetes kolinda-gyűjteménynek, amelyben neki és több másoknak sokéves munkája fekszik, és amelyet Ioan Bocsa nála doktorált docens jegyzett elsőként, mint a mű szerzőcsapatának összehangolója (2003). Bő 3000, terepen gyűjtött és saját kezűleg lejegyzett dallammal gazdagította az archivált magyar és román népzenekincset. Pályakezdő kora óta tanít a Dima Főiskolán, 1990 óta konzulens tanári rangban. A doktorképzésben ma is nélkülözhetetlen. Amióta elszaporodtak a romániai magyar felsőoktatás intézményei, másutt is tanított és ma is tanít, a nagyváradi Sulyok István, majd Partiumi Egyetem után most a Babes–Bolyai Tudományegyetem református teológiai karán. Nemcsak a folklór a tárgya, hanem a zenetanítás módszertana is. Számtalan különböző rangú szakdolgozatnak volt irányító tanára. Hírlik, hogy tanítványainak munkáiba legalább annyi munkát fektet bele, mint a magáéiba. A Budapesten felfutott Pávai Istvánnak és Kelemen Lászlónak, az itthon maradottak közül Szalay Zoltánnak volt útnak indítója. /László V. Ferenc: Hetvenkedőből nyolcvankodó. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 21./2007. október 8.Megjelent Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványának új, 2007/1–2-es száma. Néhány cím a folyóiratból. Vekov Károly: Töredékek egy erdélyi család történetéből; Biró Annamária: Szász–magyar eredetviták a 18. század végén; Veress Károly: Szöveg és tapasztalat határán. Murádin Jenő: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtári gyűjteményének történetéhez; Almási István: Az erdélyi népzene Kodály Zoltán életművében; Arany Zsuzsanna: Szövegkiadási és értelmezési kérdések Kosztolányi utóéletében. /Lapszemle. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./2007. október 24.Az 1949-ben létesített kolozsvári Folklórintézetbe Kodály Zoltán egyik tanítványát, Jagamas Jánost meghívták tudományos főmunkatársnak. Jagamas János irányította és hangolta össze valamennyi romániai magyar népdalgyűjtő tevékenységét. Ezt azért is tehette, mert intézeti feladatai mellett egyidejűleg a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola tanára is volt, ahol ő képezte a népzenekutatók újabb nemzedékét. Jagamas János /Dés, 1913. jún. 8. – Szamosújvár, 1997. szept. 15./ a középiskolát Kolozsváron végezte, majd beiratkozott az itteni konzervatóriumba. Rövid idő múltán kénytelen volt félbeszakítani tanulmányait, és a Dés közelében levő Alőrben vállalt tanítói állást. Ebben a román lakosságú faluban gyűjtött először népdalokat. Nemsokára lehetővé vált, hogy a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanuljon, maga Kodály Zoltán avatta be a népzenetudomány kérdéseibe. A mesterétől kapott útmutatás szerint 1942 nyarán, majd 1943-ban nagyszabású népdalgyűjtést végzett. A háború miatt tanulmányait ismét megszakította, csak 1948-ban, harmincöt esztendős fővel nyerte el a zeneszerzői oklevelet Kolozsváron. Noha élete céljául a zeneszerzői pályát választotta, az első dalok, kórusművek, vonósnégyesek és zongoraszonáták megírása után szinte másfél évtizeden át teljesen abbahagyta a komponálást, hogy minden idejét a tanításnak és főleg zenefolklorisztikai kutatásainak szentelhesse. Megkezdte a korábban egyáltalán nem érintett, illetőleg a kellő mértékben még nem ismert vidékek népzenéjének kutatását. Páratlan szorgalommal nagyarányú gyűjtéseket végzett a Fekete-Körös völgyében, Kalotaszegen, a Mezőségen, a Nagy-Szamos és a Felső-Maros mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, az udvarhelyi, a gyergyói és a csíki székelyek, valamint a moldvai, a gyimesi és a barcasági csángók körében. Viszonylag rövid idő alatt több mint hatezer népi dallamot gyűjtött össze. A lejegyzett anyagot a Kolozsvári Folklórintézet népzenei archívuma őrzi. A gyűjtéssel és a lejegyzéssel párhuzamosan rendszerezte a dalanyagot. Nem kevesebb mint tizenkétezer dallamot elemzett és osztályozott, majd elkészítette az erdélyi és a moldvai magyar népdalok típuskatalógusát. Ezzel szilárd alapot biztosított tanulmányainak és köteteinek megszerkesztéséhez. Nevét legelőször Moldvai csángó népdalok és népballadák című, Faragó József és Szegő Júlia közreműködésével 1954-ben kiadott könyve tette ismertté. A Kolozsvári Folklórintézet népdalgyűjteménye alapján Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez című tanulmányában foglalta össze. Ötesztendei megfeszített munka árán 1958-ban fejezte be Jagamas János – Faragó József részvételével – Romániai magyar népdalok című gyűjteménye összeállítását. Munkája csak 1974-ben láthatott napvilágot. /Almási István: Jagamas János emlékezete. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./2007. október 29.A tíz éve elhunyt Széchenyi-díjas Jagamas János népzenetudósra emlékeztek volt tanítványai és tisztelői október 27-én Kolozsváron, az Apáczai-líceum dísztermében. A házigazda tanintézet kórusa énekelt néhány Jagamas-kórusművet, majd megtekintették a tudósról készült kisfilmet, amelyet Xantus Gábor és Simonffy Katalin készített egykoron, s amelyben László V. Ferenc zenetudós, zeneakadémiai tanár beszélgetett el Jagamassal. Meghallgatták azt a hangszalagfelvételt, amelyen Almási István népzenetudós kérdezgette kollégáját. Ezt követően beszélgetés következett. Domokos Mária édesapjának, Domokos Pál Péternek Jagamassal folytatott levelezéséről értekezett. Almási István az interjú keletkezésének körülményeiről beszélt. Pávai István muzikológus elmondta: a Jagamassal tartott formatan óráknak köszönhetően választotta a népzenekutatói pályát. Régmúlt időkbe kalauzolta a jelenlévőket Kallós Zoltán, aki az ötvenes évek eleje óta ismerte Jagamast. Varga György nyugalmazott mérai tanár felidézte az 1971-es év októberét, amikor Jagamas János vezetésével beindult a vegyeskar, s éveken át működött. A mérai kultúrház 1997-től Jagamas János nevét viseli. Pozsony Ferenc a kolozsvári magyar néprajz tanszék és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) üdvözletét tolmácsolta. /N. -H. D. : Jagamas János népzenetudósra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./2008. március 22.László Ferenc pályáját kimagasló szellemi képességei mellett akaratereje és szilárd keresztény hite határozta meg. A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szerzett oklevele szerint fuvolaművészként kezdte a tevékenységét, és több romániai városban, illetve kelet-európai országban hangversenyezett. Néhány év múltán azonban a kamarazene-tanári hivatást választotta. Előbb Kolozsváron a Zenei Líceumban tanított, majd a Bukaresti Zeneakadémián, vállalva a heti rendszerességgel tett utazások fáradalmait, s végül, 1991-től a Kolozsvári Zeneakadémián. Az egyetemen az adjunktusi beosztástól a professzoriig ért el. Kolozsváron tanszék- és doktorátusvezető tanárrá nevezték ki. Jelenleg ugyanitt konzulens professzor. Zenetudósként főleg zenetörténeti kérdésekkel foglalkozott. Több mint húsz könyvének java részét Bartóknak szentelte. Zenetudományi művek mellett konferenciákon tartott előadásokat, de jelentős publicisztikai munkássága is. Éveken át szerkesztette A Hét című lap zenei oldalát. Románul és németül ugyanolyan tökéletességgel, gazdag szókinccsel, magas irodalmi színvonalon beszél és ír, mint magyarul. A Romániai Mozart Társaságnak tíz évig elnöke volt. /Almási István: László Ferenc laudációja. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 22./2008. április 16.Kolozsváron a Farkas utcai református templomban a Kálvin Énekkar ünnepelte az énekkar zászlóavatásának 70. évfordulóját, illetve a kórus fennállásának 83. évfordulóját. Fazekas Zsolt lelkész igehirdetésének fő gondolata a gyülekezeti éneklés volt. Az 1925-ben alapított énekkar történetét Sebestyén Árpád kórustag vázolta. Megemlékeztek az énekkar egykori karnagyairól: László Éváról, László Dezső református lelkipásztor feleségéről, emléklappal hálálták meg a László Évát követő karnagyok – Sógor Márta, Péter Éva, Almási István és Radovics József – többéves munkáját. Ugyancsak emléklappal köszönték meg Balázs Ágnes tevékenységét, aki több mint hat éven át vezette az énekkart, jelenleg a tordaszentlászlói kórust vezeti. Bejelentették: az új karnagy Boldizsár Katalin zeneakadémiai hallgató. Több egyházközségi kórus fellépett, az ünnepség szeretetvendégséggel zárult. /Nagy-Hintós Diana: Énekeljetek az Úrnak! Kántorváltás a Farkas utcai református templomban. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 16./2008. június 26.A szászcsávási énekkar 1837-ben idősebb Belle József tanítómester vezetésével gyakorolt. Sorra alakultak az énekkarok: 1856-ban a Kolozsvári Népdalnokok, 1867-ben a Kolozsvári Dalkör, 1852-ben a Lugosi Magyar Énekkar, 1856-ban a Bukaresti Magyar Dalárda, 1863-ban a híres Brassai Magyar Dalárda, 1868-ban a Székelyudvarhelyi Székely Dalegylet, 1872-ben a Kolozsvári Iparos Egylet Dalköre, a Besztercei Magyar Iparosok Dalköre; 1876-ban a Magyarfenesi Férfi Dalárda, 1882-ben a Kolozsvár – Hidelvi Földészek Férfikara, 1888-ban a Tordaszentlászlói Ifjúsági Dalkör. Utóbbiak a Tordán tartott EMKE közgyűlésen 1894-ben szerepeltek. Aradon 1867-ben megalakult Országos Magyar Daláregyesület és meghívta soraiba a tordaszentlászlóiakat. 1971–72 között Almási István népzenetudós főiskolai tanár vezette a tordaszentlászlóiak énekkarát. 1988-ban a száz éves jubileumát ünneplő férfikórus köszöntésére alakult a Tordaszentlászlói Nőikar, vezetését az akkor nyugalomba vonult Guttman Mihály karnagy vállalta el. Idén 19. alkalommal rendezik meg június 28-án a tordaszentlászlói kórustalálkozót. /Guttman Mihály: 120 éves a tordaszentlászlói kórusmozgalom . = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./2008. október 20.A néprajzosok találkozója ezelőtt három évvel kezdődött, tanszéki konferenciára pedig először kerül sor, ennek célja a romániai magyar néprajzkutatás jeles alakjainak bemutatása – mondta a kolozsvári néprajzkutatás 110. évfordulója alkalmából a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke és a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett konferencia köszöntőjében Keszeg Vilmos tanszékvezető. A rendezvényen Kósa László budapesti néprajzkutató a felsőoktatásnak a magyar néprajztudomány történetében betöltött szerepéről beszélt, kiemelve többek között Hermann Antal, Kodály Zoltán és Ortutay Gyula munkásságát. Almási István a kolozsvári népzenekutató műhely történetét mutatta be, Olosz Katalin pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Múzeum népköltészettel kapcsolatos tevékenységét ismertette. Tánczos Vilmos az erdélyi magyar vallási néprajzi kutatásban megjelenő irányzatokról és módszerekről tartott előadást, Pozsony Ferenc pedig Nagy Jenő néprajzi és nyelvészeti munkásságának tudománytörténeti jelentőségét méltatta. Keszeg Vilmos a szövegmondás és a mindennapi élet kapcsolatát taglalta Nagy Olga életművében, Tötszegi Tekla pedig a „múzeumőr és múzeumteremtő” Kós Károlyról beszélt. Bemutatták a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) könyveit, majd köszöntötték Gazda Klárát. A találkozón az elmúlt évben doktori címet szerzett Könczei Csongor A „nevenincs” muzsikusok. A kalotaszegi cigányzenészek 20. századi működésének történeti áttekintése címmel tartott előadást. A Demény István Pál-díjat idén Dénes Ida érdemelte ki, aki most végzett a néprajz szakon, ősztől pedig ugyanitt mesterképzésen vesz részt. /F. ZS. : Néprajzos konferencia és szakmabeliek találkozója. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./2009. május 28.Kolozsváron a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székházában Almási István kolozsvári születésű népzenekutató A népzene jegyében. Válogatott írások /Európai Tanulmányok Alapítvány, 2009/ című könyvét. A szerzője idén decemberben ünnepli 75. születésnapját. Almási Istvánnak, a romániai magyar népzenekutatás jelentős képviselőjének számos kötete jelent már meg, köztük a Jagamas Jánossal közösen írt Magyaró énekes népzenéje. Egy Felső-Marosmenti falu magyar néphagyományaiból, illetve a Faragó Józseffel együttdolgozva született Virágok vetélkedése. Régi magyar népballadák című kötet. A mostani kötet 25, 1974 és 2007 között született tanulmányt tartalmaz. A házigazda szerepét Pozsony Ferenc néprajzkutató, a KJNT elnöke töltötte be. /Ferencz Zsolt: A népzene jegyében. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 28./2013. október 18.Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen GáborA fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek Mielőtt a címbe belefoglalt tulajdonképpeni események fölidézéséhez kezdenék, engedtessék meg e fontos évforduló kapcsán röviden visszatekinteni a történelemben és fölkeresni dicső fejedelmünk születésének marosillyei gyökereit, ahol napvilágot látott az Úrnak 1580. esztendejében, ahol bölcsője ringott s mely szülőház indította útjára a híres hadvezért, diplomatát, iskola- és könyvtáralapítót, alapítványtevőt, gazdag adományozót. Fejedelmünk nagyságát jelzi azon nemes gesztus is, amely által szülőházát, még élete idején, első ízben testvére, Bethlen István látta el emléktáblával. 1629. július 14-én Gyulafehérvárról, tehát a fejedelmi székhelyről, Wendrich Pál kolozsvári bíróhoz intézett levele is ezt bizonyítja, amelyben ezt írja: „Urunk Ő Felsége az mely házban született volt Illyén, mely házba ennek előtte valami címerkövet faragtattam volt, azon házra kivántatván ablak és ajtókövek, Kegyelmed parancsoljon ez includált jegyzéseim szerint az kőműveseknek, hogy mentől hamarabb készítsék el; fizetségek fogyatkozás nélkül meglészen a jámboroknak”. Viszont a Bethlen Gábor halálát követő évtizedekben, az erdélyi fejedelemség megszüntével, e szentséges emlék is, sok más hasonló értékkel együtt, feledésbe merült. Benkő Ferenc, a Bethlen Kollégium jeles természettudomány-professzora (1790–1811) s a kollégium múzeumának megalapítója (1796), tereli újra az emlékkőre a közönség figyelmét. Az általa 1796-ban kiadott Parnassusi időtöltés című mű VII. darabjában, a Nagyenyedi ritkaságok című részben ez olvasható: „1794. esztendőben egy igen szép Emlékezetkövét kapta a kollégium az Illyei romladozó régi várból, Méltóságos Fő Inspector Kurátor Báró Nalátzi József Ő Nagysága közbenjárása által, mely a belső Thékába a falba rakatott, melynek felső részén két angyal egy Koronát tart, alatta vagyon Magyarország és Erdély Tzimere, közepében egy Gyék abrontsban az Iktári Bethlen Hattyú Tzimer, a kő két oldalán két oszlop, felyül egy tsipkés párkány, legalol e következendő aláirás vagyon, mely valaha átalyában ki volt festve és aranyozva”. Az eredeti latin szöveg magyar fordítása így hangzik: „Tiszteletére és Illye várában történt születésének örök emlékezetére a római szent birodalmi fenséges hercegnek és erdélyi fejedelemnek, Gábornak, ki az említett atyai várban Krisztus 1580-ik esztendejében ősi Bethlen családjának ékességéül szerencsénkre született. Kolozsvár királyi városa Corvinussal dicsekszik, E város adta nékünk védő pajzsunkat. Illye! Bízvást örvendezhetsz te is nagy szülöttednek, Harcban hatalmas, békében jóságos uradnak. Ő a haza atyja, ő szabadságunknak erős sziklája. Amióta a Bethlené a fejedelmi pálca Derüs képet öltött e hazának minden dolga Te, Istenek kedveltje, Te vagy ékességünk! S e világos kis ház hozott aranykort minékünk. Az Úrnak 1620-ik esztendejében”. Ez az emlékkő, sok egyéb becses értékkel egyetemben az 1849-es januári pusztítás és rombolás áldozata lett. Sokkal később, 1909-ben, fejedelmünk halála 280. évfordulóján, Bodrogi János, az enyedi kollégium akkori tudós történelemtanára indítványára kerül újabb emléktábla a marosillyei szülőházra nagyszabású ünnepi rendezvény közepette. A 90 cm hosszú, 130 cm széles, fekete márványból készült emléktábla felirata így hangzik: „Eben a házban született 1580-ban Bethlen Gábor Erdély dicső fejedelme s a Gyulafehérvári – Nagyenyedi Bethlen Kollégium alapítója. Ezt az emléktáblát Örök hálája jeléül állította A Bethlen Koll. Főgimn. Ifjúsága 1909. május 8.” Áll tehát Marosillyén napjainkban is Bethlen Gábor szülőháza s amott a falon a fenti szöveggel ellátott emléktábla. Csak sajnálni lehet, hogy jelenleg nem református kézen áll nagyságos református erdélyi fejedelmünknek nagy történelmi beccsel bíró egykori hajléka! E rövidke bevezető után térjünk címbeli témánk ismertetéséhez. „Inkább akarok a más szavaival igaz lenni, mint a magaméival tévedni, inkább jót ismételni, mint eredeti lenni a gyengeségekben” – írta egykoron P. Szathmáry Károly, a nagyenyedi Bethlen Kollégium jeles történelemprofesszora az 1862 és 1868 közötti időszakban. E sok igazságot tartalmazó szavakból kiindulva, ismételten az ő szavait idézem, aki a kollégiumnak szentelt s 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiájában az egykori Bethlen-ünnepségek kapcsán a következőket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte, a Bethlen Gábor – ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez óta minden évben megtartatik, kisebb – nagyobb ünnepélyességgel”. Fogarasi Albert (1851–1945) kollégiumi professzor szerint kezdetben szűkebb körben, Gábor napján ünnepeltek, később május elsejére, a kollégium 1622-es alapítási napjára tették át a megemlékezést. Ekkor ünnepeltek 1822-ben is, az alapítás 200. évfordulóján, amikor tanári kar, gondnokság, diáksereg, városi és vidéki közönség adózott egyesült kegyelettel fejedelmünk emlékének. A továbbiakban az általam azonosított forrás 1828-ra vonatkozik. Ekkor is május elsején ünnepeltek az enyediek. Almási István, a logika klasszis rendes tanítója A bölcs fejedelem és haza atyja emléke címmel tartott terjedelmes, 85 oldalas emlékbeszédet, amelynek itt és most csupán zárómondatait idézem: „Felemelem még egyszer rebegő hangomat kimondani ama nagy nevet, szólítalak Tégedet, a kék boltozatosnak idevezült lakója dicső Bethlen Gábor fejedelem, kinek nagy nevedet bő hálával említi a két testvérhaza, emlékedet tisztelik a külföldi népek: lebegj ezután is, mint egy nemtő kedves Magyar hazád s familiád egén, mint hajdan Kasztor és Pollux vezércsillagai a görögök egén. Fenn marad nagy neved örökre nálunk, mert az minden jó magyar hazafiúnak szívébe van beírva és azt, mint egy Nemzeti Magyar Dalt, egyik ember a másiknak szájról szájra fogja átadni. Légy védő Mars Tempéjén a múzsáknak e honjában, légyen képed palladium hazánk szent templomában”. E nagyszabású emlékbeszéd végeztével M. Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos verssel hódolt a fejedelemnek. 1835-ben, hogy zöldág is legyen a kúria feldíszítésére, május 20-án zajlott az ünnepség, mely alkalommal Fülöp Elek, a logika klasszis rendes tanítója A nemzet nevelője címmel tart 30 oldalas felolvasást a kollégium udvarán, majd Faragó József saját szerzeményű, terjedelmes versével dicsőíti ünnepelt fejedelmünk nagyságát. 1837. május 24-én Elekes Károly beszédét Basa István 65 szakaszos verse követi, 1840. május 30-án, illetve 1842. május 28-án Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65 szakaszos, illetve 180 szakaszos versében eleveníti föl és méltatja fejedelmünk emlékét. (Itt jegyzem meg, hogy semmi tulzás nincs e versek terjedelmét illetően, az érdeklődő a Bethlen Könyvtárban ismerkedhet e költemények teljes tartalmával.) Az 1845. május 25-i emlékünnepélyről a Múlt és Jelen című folyóirat 44. számából szerzünk tudomást: „Nagyenyeden folyó hó május 25-én az evang. ref. egyházban tartani szokott istentisztelet végeztével szent érzelmek közt menénk az iskola falai közé, hogy itt a szabad ég boltozata alatt a nagy Bethlen Gábor szép emlékét megújító hálás ifjak érzeményeinek tanúi lehessünk. Most is, mint e hó eddigi napjaiban esővel fenyegető fellegek mutatkozának, de ez ünnepély alatt az idő is mintegy ünnepelvén, nem esett, s egy szép gyülekezet vala szemlélhető a karzaton és alatt, hol középen egy magas oszlop tetején égő áldozat füstje emelkedett fel, az oszlopon pedig látszott a Bethlen – arcképe cserkoszorúkkal övezve s illő távolságra kisebb négy oszlopok virágokkal ékesítve, melyek közt egy kétölnyire emelkedő szökőkút hullámzott. Szép volt a számtalan virágokból alakult Bethlen – név s még szebbé tevé azon gondolat, hogy azok mind megannyi jó reményű ártatlan gyermekek hálás érzetének hív hírdetői. Most tavaszi ének léptető kiséretében kezd közeledni az ifjúság az oskola más udvaráról s a kilenc alsóbb osztályok mind megannyi zászlójokkal rendre tűnnek elő az épület folyosója alól s kétfelé válva szép rendben elfoglalják az iskola négyszögletű külszéleit, felharsog az ifjúság zenekara érczszózatával s egy válogatott darabot játsza el. Ekkor az énekeskar buzdító dala közben a minden tanok csíráján működő ábécés gyermeknek, mint a tanok tanát (philosophia) végzett felserdült ifjúnak örömben úszó szemei egyfelé valának irányozva, oda honnan szószólóink, szívök tolmácsai fognak megszólalni”. Ilyen hangulatban zajlottak az emlékbeszédek, szavalatok, kórusművek, s továbbiak során is így ünnepeltek, emlékeztek, így nyilvánult meg a Bethlen-kultusz egészen 1848-ig, amikor karddal cserélve a tollat, küzdött a kollégium diáksága és tanári kara egyaránt a meghirdetett szabadság diadalra jutásáért. Jöttek viszont a gyászlepellel borított 1849-es napok és éjszakák, melyek az oly sokat szenvedett Enyedet a mintegy 800 ártatlan magyar vértanú városává tették, s az ezt követő időszakban az elnyomó hatóság az ünnepségek megtartását is zárlat alá helyezte. FOLYTATJUK GYŐRFI DÉNES Szabadság (Kolozsvár) 2014. január 23.Széles Anna és Steiner Béla kapta az idei Bessenyei-díjatRomániai magyar származású színésznő, Széles Anna, valamint Steiner Béla zeneszerző, karnagy, zenepedagógus kapta idén a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Hódmezővásárhelyen. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István polgármester adták át az alföldi város a magyar kultúra napja alkalmából rendezett szerdai ünnepi közgyűlésén. A hódmezővásárhelyi önkormányzat 2008-ban alapította meg a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat. A kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művészről, Hódmezővásárhely szülöttéről és díszpolgáráról elnevezett elismerést minden esztendőben az amatőr és hivatásos színjátszás, népdal, magyar nóta, instrumentális zene, kórus, néptánc, vers- és prózamondás területeiről jelöltek közül két személy, illetve csoport érdemelheti ki. A magyar kultúra fejlesztésében és terjesztésében, a magyar nyelv ápolásában, a magyar nemzet és nyelv fennmaradásáért folytatott munkában kimagasló teljesítményt nyújtóknak odaítélhető díjjal – a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett – 500 ezer forintos pénzjutalom is jár. Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színész diplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt. Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett. 1962-től szerepelt filmekben és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is. maszol/MTI, 2014. január 24.Életműveket ismertek el a magyar kultúra napjánGazda József Kovásznán élő író, művészettörténész, publicista kapta idén a Háromszék kultúrájáért díjat. A kitüntetést szerda este, a magyar kultúra napján adták át a sepsiszentgyörgyi színházban. A Kovászna megyei önkormányzat által alapított életműdíj a háromszéki kultúráért kifejtett több évtizedes tevékenység elismerése. Az ezer euróval járó díjat – amelyet tavaly ítéltek oda először – Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke adta át Gazda Józsefnek (képünkön). „Gazda Józsefet az érdekelte, hogyan, milyen körülmények között él a szétszabdalt magyarság, hogyan lehetett megmaradni ebben az elmúlt, borzalmas évszázadban" – méltatta a rendkívül gazdag életpályát Bogdán László író, kiemelve a világban szétszórt magyarok krónikájának tekinthető A Harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című könyv és a díjazott egyéb elismert szociográfiai és művészeti írásait. Szerinte Gazda József az oral history műfajban alkot, és egy intézmény munkáját végezte el egyedül. „Meg tudunk maradni, ha akarunk, sorsunk a saját kezünkben van, én legalábbis hiszem ezt" – fogalmazott a díj átvevésekor Gazda József, aki hangsúlyozta, ezt a hitet szerette volna átadni írásain keresztül, és bár tragikusnak látja a magyarság jelenlegi helyzetét, mindig kereste, és ezután is keresni fogja a reménysugarat. A kitüntetett elmondta, hogy a magyar nép a lelkében hordja a tehetséget, az alkotó erőt, a magyarság művészeket, hősöket, tudósokat adott a világnak, és neki megadatott, hogy ezt a folyamatot végigkövesse, és ereje szerint könyvekben megörökítse. Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében emlékeztetett, a múlt öröksége mellett a jövő nemzedék felelősségét is hordozza nemzeti imánk. Az ünnepség az Evilági együttes Kincs című lemezének bemutatókoncertjével folytatódott. A csapat harmadik albumán tizenöt, Sepsiszentgyörgyön élő vagy a városhoz valamilyen módon kötődő művész működött közre. Életműdíjat kapott Csíky Ibolya A nagyváradi Szigligeti Színházban rendezett kultúranapi gálaesten a Bihar megyei RMDSZ által 2002-ben alapított díjakat osztották ki. A Jakobovits Miklós-díjat – amelyet tavaly alapítottak a váradi festőművész emlékére – Ujvárossy László képzőművésznek, a PKE tanárának ítélték, aki beszédében visszaemlékezett arra, amire még Jakobovits tanította: „A művészetben soha sem szabad kompromisszumot kötni." Életműdíjat kapott a nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének alapítója és elnöke, Pásztai Ottó és a nagyváradi színművész, Csíky Ibolya, akit a szobor átvételekor percekig állva tapsolt a közönség. Munkásságáért emlékplakettet vehetett át a népi mesterségek ápolásáért a nagyszalontai Fekete Mária, Szabó István ottományi és Wilhelm Sándor székelyhídi nyugalmazott pedagógus és a műemlékvédőként ismert Kordics Imre. Magyar Kultúráért díjat kapott a Dukrét Géza vezette Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete és a Mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport. A díjátadó után a Szigligeti Társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében diákszereplők bevonásával készült Liliomfi-remix című előadást mutatták be a közönségnek. Magyarországon díjazták Széles Annát A magyar kultúra napja alkalmából a 2008-ban Hódmezővásárhely város által alapított Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Steiner Béla magyarországi zeneszerző mellett Széles Anna nagyváradi születésű színművész is megkapta. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István, a magyarországi település polgármestere adták át az alföldi város szerdai ünnepi közgyűlésén. A 2008-ban alapított díjjal a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett 500 ezer forintos pénzjutalom is jár. Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színészdiplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt. Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett. 1962-től szerepelt filmekben, és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is. 1975-től tíz éven át Florin Piersic román színész felesége volt. Krónika (Kolozsvár), 2014. augusztus 22.Seprődi János – 140Száznegyven évvel ezelőtt, 1874. augusztus 15- én született Seprődi János, a Székelyföld első népzenei falumonográfiájának megírója, zenetörténész és zenekritikus, a kolozsvári református főgimnázium volt tanára, az egyházi énekeskönyv megújításának nagy előharcosa. Sokoldalú munkásságának szép összefoglalása volt a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése impozáns munka, amely 1974-ben látott napvilágot Benkő András gondozásában. A bevezető tanulmány megírásában Almási István és Lakatos István is részt vett. Seprődi kivételes tehetsége már kisiskolás korában megmutatkozott. Tanítója, a kibédi népmeséket gyűjtő Ősz János (1863-1941) mindent elkövetett, hogy okos tanítványa tovább tanulhasson. Székelyudvarhelyen érettségizik, a kolozsvári egyetemen szerez latin-magyar szakos tanári diplomát, s a város szellemi életének munkása marad 1923. március 6-ig, haláláig. Negyvenkilenc évet élt. Az alábbiakban néhány olyan mondarészletet, visszaemlékezést közlünk, amelyek emberközelbe hozzák Seprődi János alakját. Talán sikerül érzékeltetnünk a szülőföld, a család, a gyermekek iránti szeretet nagyszerűségét, a munka mindenek fölötti jótékonyságát az emberi életre. Seprődi a népdallal már kicsi korában megismerkedett. Nagy Sándorné Seprődi Sára (János húga) így emlékezett vissza 82 éves korában: "édesanyám s édesapám is jó énekes volt, amikor végeztek a munkával, édesapám csak letelepedett az ágy szélére, s elkiáltotta magát: – Na, álljon elé az én bandám, s énekeljünk! Köréje gyűltünk gyermekekül, s énekeltünk, sokszor csak énekből állt az egész este. Még úgy is volt, hogy az útról kezdték dobálni a cserepeket, hogy hát miféle zenebona van nálunk." Külön mondaszövegek maradtak fenn Seprődi és Ősz János baráti viszonyáról. Seprődi unokaöccse, a ma már közel kilencvenéves Seprődi József mondta volt el: "Ez az Ősz János aztán Pócsfalván vásárolt bátyámnak 25 ár szőlőst. Finom oltott szőlő, nemes szőlő termett rajta (…) Szüretkor levonult az egész kibédi rokonság, a gyermekeket is kellett vigyék, családostól mentek. A vonattal történt az utazás. Vidám szüretek voltak." Nos, eme vidám szüretekről számolt be – jóval szélesebb ívben – K. Seprődi Anna, a nagy tudós lánya, a Seprődi János – az ember (1874–1923) munkájában, amely kéziratban maradt. Az anyag megküldését a Budapesten élő Seprődi Sándor Jánosnak köszönöm. "Ekkor már másodszor jártunk »ott-hon«, Kibéden. A maga módján: mind! Egy kupét töltöttünk meg, nagy feltűnést keltve. Az első állomás Udvarhely volt anyai rokonoknál. Onnan szekéren, kocsin, ahogy jött, először a Hargitán- Gyergyón át, másodízben a parajdi sóhegyek mellett ereszkedtünk le Kibédre (…) Lássuk, honnan eredtünk, kik vagyunk. És milyen a nép, amelyből származunk. Persze, csak egy-két hétig éltünk a »család nyakán«, hiszen ők sem bírták volna anyagiakban. A végső cél Pócsfalva volt, ahol – szőlőit nyesegetve – (apánk) testileg-lelkileg megpihenhetett. Ősz János minden terhet levett róla. Az iskola nagy termének padjaira deszkákat fektetett, megrakta ágyneművel. Ott hancúroztunk esténként, s nappal is a Küküllő partjain az ő hasonló számú és korú gyermekhadával. 1916-ban voltunk ott utoljára családostól. Az akkori hazajövetelt is a maga módján, egyszerűen, pánik nélkül oldotta meg. Talán a maga gyermekkori vándorlásaira gondolt, mikor úgy határozott, nagyobb gyermekeivel gyalog teszi meg az utat Kolozsvárig, mert hisz a dugig telt vonatokra nem remélhette feltenni kilenctagú családját (ez utalás a háborús viszonyokra). Összeállt egy szomszéd falusi »meg- lódult« családdal, melynek magasra tornyozott két ökrös, két tehenes szekerére feltette a kisebbeket, anyánkat – a féléves legkisebbel – egy kilencvenes nagymama mellé a bakra, s azzal elindult. Hat napig »ballagtunk« a négy állat nyomában az országút szélén, míg mellettünk elzúgott a rémülettől megbolydult népáradat, anélkül, hogy bármi félelem közel ért volna hozzánk. Apánk derűje, bizakodása, humorizálása csak amolyan kirándulásnak érzékeltette velünk a nem is könnyű vállalkozást. Mikor pedig leereszkedtünk egy hét múlva a tordai hágón (=Torda- hágón), »hazaérve«, megvásárolta a két tehenet a tovább menőktől, istállóvá alakította az egyik fásszínt, s attól kezdve éveken át hallott (= hallatszott) a szelíd tehénbőgés, szállt az újszerű szénaillat – mély megbotránkozására a Farkas utcai »úri« népeknek. A szükséges széna egy részét maga kaszálta le a Brétfüben, minket megtanított »takarni« – melyet a tanári fizetés pótlására adott át a tanároknak a Kollégium. Így legalább a tejet nem szűköltük az elkövetkező nehéz időkben. A falut (Pócsfalvát) azonban már nem látogathattuk többé tömegesen. Csak az ment le szüretre, akire szükség volt. Legtöbbször anyánk. Aki később ebből a szőlőcskéből rendezte el Apánk sírját." A közölt mondarészleteket a következő két Ráduly-kötetből vettem: Őseink turulmadara. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. V. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2010. A monda címe: Seprődi találkozása a népdallal (22-23. old.). Csombod vára tündérei. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. VI. A monda címe: Seprődi János vidám szüretei. Sajtó alatt. Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 8.Bartók Béla nyomábanA hétvégén tartotta kihelyezett ülésszakát a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) népművészeti tagozata Jobbágytelkén abból az alkalomból, hogy a faluban Bartók Béla 1914-ben tett látogatást. A záróünnepség vasárnap délután a falumúzeum udvarán vette kezdetét, ahol a jobbágyfalvi Nagy Ferenc Férfikar hét dalt adott elő a Bartók által itt gyűjtött anyagból, Galányi András akadémikus szavalta el Bóda István Bartókhoz írt versét, majd Nagy Zoltán magyarországi művész szólt az általa készített kerámia emlékkompozícióról. Amikor felkérték a feladatra, az Erdő, erdő, erdő című népdalt találta a legkézenfekvőbbnek az alkotó: az erdőt egyetlen fa jeleníti meg, de ott van a tizenkét madár és néhány információ a zeneszerző 1914. évi nyárádmenti gyűjtőmunkájáról. A száz kerámialapból összeállított zománcozott kültéri alkotást a Regnum Marianum Egyesület rendelte meg és adományozta a falunak tavaly. A magyarországi egyesületet képviselő Nagy Vera szerint érdemes lenne Nyárádremetén, Nyárádköszvényesen, Székelyhodoson és Ehedben is hasonló emlékjelekkel megörökíteni a száz évvel ezelőtti pillanatot. A falumúzeumban külön sarok emlékezik Bartók itteni gyűjtésére. Az MMA tagja, a budapesti Stoller Antal már 2008-ban kezdeményezte az emléksarkot, és a meglévő tárgyi anyagokat idén sikerült gazdagítani: a Magyar Néprajzi Múzeumtól sikerült beszerezni számos itt gyűjtött dal kottáját színesben, amin jól látszik, hogy Bartók többször is nekifogott egy-egy dal feldolgozásának. Továbbá megszerezték az eredeti, fonográffal készült felvételek digitális változatát is, amely most már hallható a múzeumban, de néhány levél is olvasható itteni munkája kapcsán. Hunyadi László képzőművész egy Bartók-emlékplakettet adományozott az ünnepi alkalomból a múzeumnak – tudtuk meg Stoller Antaltól. A népzene legnagyobb tudósa Vasárnap délután kerekasztal-beszélgetést tartottak Bartók gyűjtőútjáról. A kolozsvári Almási István népzenekutató elmondta: Bartók 1914 áprilisában sokat gyűjtött a Nyárádmentén, csupán Jobbágytelkén negyven dalt rögzített. „Hatalmas arányú gyűjtőmunkája, precíz lejegyző technikája, szilárd logikai rendszerezései, valamint a zenei néphagyomány sokféle kérdését tárgyaló kimagasló írásai Bartókot a kelet-európai népzenei kultúrák legnagyobb tudósává avatták” – méltatta a professzor a zeneszerzőt. Az is kiderült: Bartók a Cantata profana szövegét a Jobbágytelkéhez közel lévő Felsőorosziban gyűjtötte. Bartók Jobbágytelkén töltött napjairól egy 1981-es újságcikkből kiderült: Petres József kántor családjánál szállt meg, hangfelvételeit is itt rögzítette, de sokat járta a környező falvakat is. Ehedben 19, Köszvényesen 26, Remetén 37, Jobbágytelkén pedig 40 (egyes állítások szerint 41) népdalt rögzített. „Szűkszavú ember volt, de a gyermekeknek hamar megnyílt, játszott velük, elutazásakor cukorkát osztogatott nekik” – hangzott el a zeneszerzőről. Műsor a helyieknek is Az MMA a vasárnapi ünnepséget megelőzően a hétvégén a faluban tartotta kihelyezett ülését. A kihelyezett ülések célja, hogy a tagok megismerjenek egy vidéket, népművészeti szempontból értékes helyeket. Az idei üléseken az adminisztratív ügyek mellett megtárgyalták, hogy a jövőben kiket támogatnak, de főleg az MMA által támogatott ösztöndíjasok számoltak be munkájukról: az erdélyi Demeter Miklós és Péter Alpár, a magyarországi Major Balázs, Vágner Zsolt és Kerekes Ibolya. Stoller Antal, a jobbágytelkiek régi ismerőse és támogatója elmondta: tavaly kezdeményezte, hogy idén itt tartsák a kihelyezett tagozati ülést. Bízik abban, hogy az akadémikusok és vendégek jó hírét viszik Jobbágytelkének, ő pedig továbbra is azon dolgozik, hogy anyagi forrásokat szerezzen a helyi falumúzeum és tájház felújítására abból a célból, hogy vendégek fogadására alkalmassá tegyék azokat. Vasárnap népművészeti műsorra került sor, amelyre nemcsak a vendégek, hanem sok helybéli is kilátogatott. A jobbágytelki hagyományőrző néptánccsoport három korosztálya, de a Fölszállott a páva verseny díjazottja, a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes is fellépett. Műsorszámai közben az MMA néhány tagja is színpadra lépett. Petrás Mária moldovai csángó énekes gregorián dalt és archaikus imádságos éneket adott elő, Kobzos Kiss Tamás Lajta László gyűjtéséből válogatott, Sipos László gyimesi csángó muzsikát szólaltatott meg. Hétfő este a tervek szerint a marosvásárhelyi Dzseztán, a Cinige Zenekar, az Öves Együttes és a Maros Művészegyüttes lépett fel. Gligor Róbert László, Krónika (Kolozsvár) 2014. december 4.Eleve elrendelt etnomuzikológusAlmási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta. – Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt? – Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem. – A zeneakadémia már logikus folytatás volt? – Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek. – És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus? – A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben. – Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára. – Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem. – Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon? – Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell. – Hol gyűjtött a legszívesebben? – Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is. Almási István Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt. – Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták? – Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem. – A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története? – A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát. – Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba? – Megvalósításai közül mire a legbüszkébb? – Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek. Dénes Ida | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. január 31.Almási István 80 évesDr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott. Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig). Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig. Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják. Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze. Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt. Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját. A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja. Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt. Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét. Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki. Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk. Művelődés (Kolozsvár) 2016. január 30.Ha folyóvíz volnék (Források vallatója)Beszélgetés Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel – Hogyan, mikor ébredt fel érdeklődése a népköltészet iránt? – A néprajz irányában már korábban is tájékozódtam testvérem, Gazdáné Olosz Ella népi textíliák iránti érdeklődése folytán, a népköltészettel azonban csak harmadéves egyetemi hallgató koromban kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor Antal Árpád, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzora irodalomtörténeti szeminárium keretében azt a feladatot osztotta ki, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak dolgozatot. Ennek a dolgozatnak az elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a későbbiekben is népköltészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam. Mindezek ellenére intézményes keretek között csupán néhány évig foglalkozhattam népköltészettel, akkor, amikor átkerültem az akadémiai kutatóintézetbe s folkloristaként dolgoztam az első években. Ekkor egészítettem ki és készítettem elő kiadásra a magyargyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, ekkor írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A hetvenes évek közepe táján aztán már nem fogadták el, hogy különutasként foglalatoskodjak, valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, s román nyelven írtam az éves penzumot. A népköltészet tovább már csak „úri passzió”-ként kapott helyet az életemben. Azonban annyit még hozzá kell tennem, hogy lehet, éppen ez volt a jó: nem kötöttek előírások és határidők, szabadon foglalkozhattam azzal, ami érdekelt, csináltam úgy, ahogy jónak láttam, s annyi ideig, amíg megnyugtató módon lezártnak tekinthettem a kutatást. – Mi volt első írása, amire, úgy érzi, felfigyelt a szakma? – 1963-ban jelent meg első írásom, egy apró közlemény a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, egy akkoriban gyűjtött Kádár Kata-ballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma igazából hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt mind Romániában, mind pedig Magyarországon. – Hogyan alakult pályája a Magyargyerőmonostori népköltészet megjelenése után? – A gyerőmonostori kötet, elismerő fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig-alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában még sikerült csatolni függelékként Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Családi és munkahelyi kötöttségeim nem tették lehetővé a terepen folytatott gyűjtőmunkát, olyan szakterületet kellett tehát keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel zenei ismereteket. Érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Kriza János fiatalabb kortársának, Szabó Sámuelnek a tevékenysége kezdett foglalkoztatni, annál is inkább, mert a marosvásárhelyi református kollégium diákjainak folklórgyűjtő munkáját szervezte és irányította az 1860-as években. Ezzel párhuzamosan gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada-katalógushoz. E munka során bukkantam egy ismeretlen kéziratos mesegyűjteményre a Teleki–Bolyai Könyvtár kéziratai között, melyet valaki név nélkül, jeligével küldött be 1898-ban a Kemény Zsigmond Társaság mesepályázatára. – Sikerült azonosítania a gyűjtőt? – Igen, Kolumbán Istvánnak hívják. Így került kiadásra mesegyűjteménye A kecskés ember. Udvarhelyszéki népmesék címen 1972-ben. Megjelenése után számolnom kellett azzal, hogy ismeretlen kéziratos népköltési gyűjtemények előkerülése nem mindennapos történet, többnyire a véletlen műve. Kialakult és állandósult az a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, nemcsak a kutatott téma szempontjából tanulmányoztam, hanem kijegyeztem magamnak minden olyan adatot belőle, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Eljárásom jelentősen lassította ugyan az adatgyűjtés menetét, évek múltával azonban hatalmas adatanyag gyűlt össze, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Így került a látókörömbe több 19. századi folklórgyűjtő tevékenysége, így bukkantam Zajzoni Rab Istvánnak, a fiatalon elhunyt 19. századi barcasági költőnek az útinaplójára és korai verspróbálkozásainak kéziratára, s így sikerült összeraknom és rekonstruálnom Szabó Sámuel szétszóródott folklorisztikai-néprajzi hagyatékát, melyről a szaktudomány jóformán semmit sem tudott, s mely negyven évvel a kutatás megkezdése után, 2009-ben jelent meg Erdélyi néphagyományok. 1863–1884 címen, kritikai kiadásban. Levéltári-könyvtári kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de olyan is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Időközben rájöttem arra is, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói anélkül, hogy utánanéznének valóságtartalmának. A források vallatása révén fogalmazódott meg bennem a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek fontos szerepe van a kutatásban, nem föltétlenül kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is. – 1982-ben jelent meg az ön szerkesztésében a Ha folyóvíz volnék című antológia, mely a magyar népi lírából hozott válogatást. – Tanárismerőseimtől tudtam, hogy nem áll rendelkezésükre népdal-antológia, azt is tudtam, hogy az iskolákban tilos volt a magyarországi kiadványok használata. Ezért határoztam el, hogy a Tanulók Könyvtára sorozat számára összeállítok egy válogatást a magyar népi líra darabjaiból. Természetesen a magyar nyelvterület egészéről gyűjtött népdalanyagból válogattam, nem szorítkoztam pusztán erdélyi anyagra. Emiatt csaknem zátonyra futott a kötet megjelenése. Szemet szúrt a szerkesztőnek, hogy Gyimest következetlenül hol Gyimesnek, hol Ghymesnek írtam. Jobbnak láttam, ha nem tisztázom, hogy a kétféle írásmód két külön helységnek a nevét rögzíti. Inkább arra hivatkoztam, hogy ahol Ghymes szerepel, Kodály Zoltán írta így, s én tiszteletben tartottam Kodály írásmódját. Ez igaz is volt, éppen csak azt hallgattam el, hogy Kodály a szlovákiai Ghymesben gyűjtötte azokat a dalokat. Szerencsémre ennyiben maradt a dolog, ha rájön a cenzor, hogy hol van Ghymes, és hol számos más helység, ahonnan a dalokat gyűjtötték, aligha jelent volna meg az antológia. – Néprajzi munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor Kolozsváron megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. Milyen vele a kapcsolata jelenleg? – Az 1989-es fordulatig – a három említett kötetet leszámítva – keveset publikáltam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályokba ütközött. Emellett hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkentett volna. A kilencvenes években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik születésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, hogy határon túli könyvtárakban és kézirattárakban kutathattam, hogy magyarországi tudományos intézmények – a Magyar Néprajzi Társaság, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság – munkájába kapcsolódhattam be. Hogy azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult egy új tudományos műhely, a Kriza János Néprajzi Társaság, szintén nagyon sok írásom megszületését köszönhetem. Tematikus vándorgyűlései nemcsak egy adott téma tudományos vizsgálatának, sok szempontú körüljárásának fórumául szolgáltak, de ismerkedéseknek, eszmecseréknek, új szempontok, új elgondolások megvitatásának is. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Ehhez hozzáteszem, hogy négy kötetem (Egy kiállítás emlékképei, 2003, Ne mondd, anyám, főd átkának, 2009, Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából, 2011, Kriza János: Vadrózsák, II. kötet, 2013) kiadásának gondját-baját vállalta magára a Kriza-társaság. – Külön foglalkozott Kriza János néprajzi gyűjtő tevékenységével és életével. – Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra Kriza eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat. – Több kötete jelent meg az elmúlt ötven év során, kérem, sorolja fel ezeket. – Köteteim többségéről már esett szó, ez 2003-ban jelent meg válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. Ezt követte 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként, de halála miatt rám maradt a szöveggondozás munkája. A folklórkiadványokon kívül van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben Brassóban a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül. – Min dolgozik jelenleg? – Átcsúszott 2016-ra Kanyaró Ferenc 19. század végi, 20. század eleji – négyszáz darabot meghaladó – ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban. Nem leszek „munkanélküli” a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust. Székely Ferenc Olosz Katalin Kovásznán született 1940 decemberében. Iskoláit szülővárosában kezdte, Sepsiszentgyörgyön folytatta, majd 1963-ban Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Ugyanettől az évtől a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola alkalmazta gyakornokként. 1967-től a Román Akadémia marosvásárhelyi Társadalomtudományi Központjában dolgozott kutatóként, onnan vonult nyugalomba. Tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Nemzetközi Hungarológiai Társaságnak. Folklorisztikai munkásságáért 2010-ben a budapesti Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékéremmel és oklevéllel tüntette ki, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig ugyanabban az évben Bányai János-díjjal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 19.A magyar zenei anyanyelvről Almási IstvánnalÉletút és pálya szoros összefonódását ígérte a Györkös-ház februári ZeneSzó rendezvényén a kivetítőn olvasható cím: A magyar zenei anyanyelv. A meghívott Almási István népzenetudós volt, aki már az elején elmondta a rendezvény népes közönségének, szívesebben beszél arról, ami egész életét betöltötte, semmint saját életéről. Horváth Zoltán moderátortól megtudhattuk: Almási István, a kolozsvári Folklórintézet nyugalmazott kutatója, élete során több mint 5000 dallamot jegyzett le; népzenetudósi tevékenységét az állami és civil szervezetektől kapott díjak is elismerték. – A magyar zenei anyanyelv fogalmát, amely egyaránt magába foglalja a paraszti és a városi népzenét, Bartók Béla vezette be a köztudatba. Bartók és Kodály szerint a parasztzene ösztönszerű alkotás, ami sokszor éri el a tökéletességet. Jóval később Sárosi Bálint Magyarországon élő népzenekutató kiszélesítette ezt a fogalmat, és a zenei anyanyelvhez tartozónak ítélte meg a népdalokat, a népies műdalokat és az egyházi népénekeket is – magyarázta a népzenetudós a zenei anyanyelv fogalmát tisztázva. Szabadság (Kolozsvár) 2016. február 20.Erdő mellett estvéledtemSzületésnapi beszélgetés a 75 éves Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel – Kovásznán született, abban az évben, amikor Észak-Erdély – rövid időre bár – visszakerült az anyaországhoz. – Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai végigélték a második világháború éveitől kezdve a 20. század kelet-európai történéseit, a vörös diktatúrát, a tradicionális társadalmi szerkezet és életforma szétzilálódását, az 1989-es fordulatot és a nyomában kibontakozó lehetőségeket. Édesapám a Brassó megyei Keresztváron volt közmegbecsülésnek örvendő felekezeti kántortanító. Szüleim a második bécsi döntés hírére hazaköltöztek Kovásznára, hiszen országhatár választotta volna el mindkettőjüket háromszéki szüleiktől, rokonaiktól. Így születtem Kovásznán 1940 decemberében. Családom és tágabb környezetem – a székely nagyközség – életvitele döntő módon meghatározta életszemléletem alakulását. Gyermekéveim idején még működtek a hagyományos társadalmi-gazdasági struktúrák, még a polgárosultabb Kovászna élete is a rendtartó székely faluközösség normáihoz igazodott. Beleszülettem egy olyan közösségbe, melynek élete és tevékenysége a tradíciók mentén szerveződött. Ennek alapvető jellemzője az önellátásra való berendezkedés volt. Csak ritkán és indokolt esetben fordultak specialistához, a ház és a gazdaság minden más ügyes-bajos dolgát a családtagok oldották meg, a természet adta és a megtermelt javakat az utolsó morzsáig hasznosították. A falusi értelmiségiek életvitele kisebb-nagyobb mértékben különbözött ugyan a paraszti társadalom hagyományos normáitól, de alapvetően azt is az önellátó tradicionális társadalom elvárásai igazgatták. Az én családom esetében már csak azért is hangsúlyos szerepet kapott az önellátás és a takarékosság elve, mert egyetlen tanítói fizetésből kellett megélnie az öttagú családnak. Olyan családban nőttem fel, ahol a könyv szeretete mellett a kétkezi munkának is becsülete volt, és hangsúlyos szerep jutott neki. Édesapám értett földműves ősei mesterségéhez csakúgy, mint az asztalosmunkához, foglalkozott gyümölcs- és rózsanemesítéssel, az önkéntes tűzoltótestület parancsnokaként pedig részt vett a tűzoltás veszélyes munkájában. Édesanyám a háztartás vezetése, a kert gondozása, a szövés-varrás mellett mindenféle kézimunkához értett. Különösen kedvelte és tökélyre vitte a csipkeverést, melynek Kovászna környékén egyedüli művelője volt. Ilyen szülők mellett tanultam meg, hogy a munka nemcsak a létfenntartás biztosítéka, de örömforrás is lehet. Kovásznai iskolás éveim furcsa kettősségben, mondhatnám úgy is, állandó "vigyázzállásban" teltek. Külön kellett választanom az otthoni diskurzust az iskolaitól, figyelnem arra, hogy mit lehet elmondani az iskolában és miről tanácsos hallgatni. Édesapám állását veszélyeztette volna bármilyen elszólásom. Akkoriban, a kiélezett osztályharc idején, a tanítók csak egy kicsivel voltak "jobbak", elfogadhatóbbak a papoknál és a kulákoknál. Csak azért tűrték meg őket, mert nagy volt a tanerőhiány – egyáltalán, az értelmiségiek hiánya. – Sepsiszentgyörgyön járta ki a középiskolát, amely akkor még 10 osztályos volt. Mit jelentett a nagy múltú iskolában tanulni az '50-es évek derekán, Sztálin halála után, az ’56-os események idején? – Szüleim a sepsiszentgyörgyi leánylíceumba írattak be. Szigorú házirendet tartó bentlakásba kerültem, csupa falusi lány közé. A zömében Háromszékről összesereglett gyerekek kiváló bizonyítói voltak annak, hogy még egy olyan kis területen is, mint amilyen Háromszék, hányféle árnyalata lehetséges a nyelvjárásnak, a szokásoknak. De ott tapasztalhattam meg a kiélezett osztályharc gyerekekre kiterjesztett súlyos kardcsapásait is. Csendes, jó magaviseletű, jó képességű és szorgalmas lányokat távolítottak el az iskolából származásuk vagy szüleik társadalmi helyzete miatt. Voltak közöttünk olyanok, akiket örökbe adtak kuláknak vagy osztályidegennek nyilvánított szüleik azért, hogy gyermeküket más néven beírathassák a középiskolába. Mégis jó volt tágasabb gyermekközösségben élni, megtanulni alkalmazkodni szabályokhoz, tanulótársakhoz, tanári elvárásokhoz. – Magyar nyelv és irodalom szakot választott a kolozsvári Bolyai Egyetemen, amely közben ’59-ben egyesült a Babessel. Milyen emlékeket őriz az egyetemről, a tanárokról, évfolyamtársairól, az "egyesülésről"? – Vegyes érzelmek és emlékek társulnak egyetemi éveimhez. 1958 őszén jutottam be az egyetemre, az első szemesztert a Bolyain végeztük. E félév tele volt lidércnyomásos történésekkel: egymást érték az éjszakába nyúló kari gyűlések, melyeken az '56-os magyar forradalom eseményeivel "kompro-mittálódott" diákokat zárták ki az egyetemről, tanársegédeket távolítottak el a tanszékről, aztán valamennyit perbe fogták, és súlyos fogházbüntetéseket szabtak ki rájuk. Nyomott hangulat uralkodott a karon. Féltek a tanárok, féltek a diákok, s ez a félelem és rossz hangulat csak fokozódott a második félévben, mikor bekövetkezett a két kolozsvári egyetem "egyesítése", ami a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem felszámolását jelentette. Kötelező módon betereltek arra a nagygyűlésre, amelyen Szabédi László professzornak, aki korábban az egyesítés ellen szólt, nyilvános "önkritikát" kellett gyakorolnia, s aki ezek után öngyilkos lett. És láttam felsőbb éves magyar diákokat, akiket kivezényeltek a pódiumra, hogy "lelkesen" kérjék a két egyetem egyesítését. Ilyen légkörben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Tanáraink az erdélyi tudományosság nagynevű professzorai voltak: Szabó T. Attila, Jancsó Elemér, Antal Árpád, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Virgil Vatasianu, akiktől sokat lehetett tanulni – ámbár azt is hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül szaktudományukból. A nyelvészet például nem vonzott különösebben, de Szabó T. Attilától nagyon sokat tanultam: emberi és tudósi magatartása, alázata, ahogyan egyszemélyes intézményként kitartóan folytatta levéltári kutatásait, előadásainak, írásainak nyelvi kimunkáltsága, szabatossága és eleganciája példaként állt és áll mind a mai napig előttem. Virgil Vatasianut, a művészettörténet professzorát is emberi magatartása, kulturáltsága, hatalmas tudása, toleranciája miatt tartottam meg jó emlékezetemben. Román nyelvű előadásait együtt hallgattuk a román filológusokkal, de jó előre közölte velünk, hogy nála tetszés szerint öt nyelven – románul, magyarul, németül, franciául vagy olaszul – lehet vizsgázni, nem az számít, hogy milyen nyelven beszélünk, hanem a felkészültség. Igen sokat köszönhetek Antal Árpádnak, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzorának, a reformkor kiváló kutatójának. Részben neki tulajdonítható, hogy érdeklődésem a népköltészet felé fordult. Harmadéves koromban osztotta ki a feladatot, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak szemináriumi dolgozatot. E dolgozat elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a szájhagyományozó költészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam. – Hogyan történt az egyetem utáni kihelyezés? – A dékánátus kifüggesztette azoknak a helységeknek a nevét, amelyekben a magyartanári állás megüresedett. Városi hely nem volt, falvak között válogathattunk. Nagyon nehezemre esett megválni Kolozsvártól, holott tudtam, hogy semmi esélyem nincs az ott maradásra. A vizsgaeredmények sorrendje szerint elsőnek választhattam. Akkor derült ki, hogy a vásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszéke frissen végzett diplomást keres gyakornoki állás betöltésére. Helyzeti előnyömet kihasználva így kerültem Marosvásárhelyre. – Pedagógusi munkakörét rövidesen kutatói állásra cserélte: 1967. január elsején átment a Román Akadémia Társadalomtudományi Központjának fiókjához. – A ’60-as évek közepe táján felbukkantak olyan hangok, hogy a Pedagógiai Főiskola beiskolázási kereteit szűkíteni fogják, és ez a tanszemélyzet számának csökkentését is jelentette. Tudtam, ha a tanszékről valakit elbocsátanak, az én leszek, a legutolsónak érkezett, legfiatalabb és legkisebb rangú munkatárs. Kocziány László figyelmeztetett, hogy az akadémiai kutatóintézet hamarosan meghirdet egy kutatói állást, ha gondolom, pályázzam meg. Vegyes intézmény volt nyelvi tekintetben és a szakmai megoszlás szempontjából is. Főleg történészek dolgoztak benne, néhány szociológus, két irodalomtörténész, én a folklórkutatásra szakosodtam. Néhány évig folkloristaként dolgoztam, és magyarul írtam az intézeti munkáimat. Ekkor készítettem elő kiadásra a magyar-gyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének/kutatásának dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A ’70-es évek közepe táján valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, s ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, román nyelven írtam meg az éves penzumot. A népköltészet már csak "úri passzió"-ként kapott helyet az életemben. – Mi volt első írása, amire, úgy érzi, hogy felfigyelt a szakma? – 1963-ban jelent meg első írásom a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, mely egy Kádár Kata-balladát mutatott be. Túlzás volna azt mondani, hogy ez volt a szakmai belépőm, de észrevették, hiszen egy ritka, jobbára már csak régi gyűjtésekből ismert klasszikus népballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt Romániában, Magyarországon. Szakmai fórumokon, irodalmi folyóiratokban, heti- és napilapokban méltatták a kötetet, mely egyetlen kalotaszegi falu akkori folklórtudását mutatta be. – Hogyan alakult pályája a könyv megjelenése után? – A gyerőmonostori kötet, mely mára már könyvritkaságnak számít, elismerő és lelkes fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában sikerült csatolni Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Rádöbbentem, hogy nem folytathatom a terepmunkát, holott a legsürgetőbb folklorisztikai feladatnak tekintettem a szájhagyományban még fellelhető költészet darabjainak összegyűjtését. Olyan szakterületet kellett keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel műszaki felszerelést. Mivel a kutatóintézetben sajtó- és irodalomtörténeti munkák kerültek terítékre, érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada- katalógushoz is. Menet közben alakult ki és állandósult a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, kijegyeztem magamnak minden olyan adatot, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Évek múltával így hatalmas adatanyag gyűlt össze észrevétlenül, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de az is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Rájöttem, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírrra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói. A források vallatása révén fogalmazódott meg a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek nagy szerepe van a kutatásban, nem kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is. – Munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság, s mint aktív tag, annak szinte mindegyik eseményén jelen van. – A fordulatig keveset publikáltam, jóllehet folyamatosan dolgoztam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy egy sor tanulmány megírására nem kerülhetett sor, mert a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy a határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályba ütközött. A félbemaradt anyaggyűjtésekből csak félmunkák születhettek volna. Hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkenthetett volna, mely biztos hátteréül kínálkozhatott volna a tudományos műhelymunkának. Ezt hozta el 1990. Újraéledtek régi tudományos és közművelődési egyesületeink, újak születtek, melyek intézményes keretet és közlési lehetőséget biztosítottak a tudományok legkülönbözőbb ágait művelő, addig magányosan dolgozó kutatóknak. A ’90-es években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik megszületésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mely intézményes hátterével, kutatói ösztöndíj biztosításával támogatta munkámat. Azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság. Ennek a társaságnak köszönhetem nagyon sok írásom születését. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Négy kötetem kiadásának gondját- baját vállalta magára a Kriza Társaság, azt hiszem, nem kell külön magyarázat ahhoz, hogy mit köszönhetek neki. – Külön foglalkozott Kriza János néprajzgyűjtő tevékenységével és életével, amely gazdagabbá és teljesebbé tette a Kriza-életművet. Milyen anyag állt az ön rendelkezésére? – Kriza János életével és tevékenységével egyetlen vonatkozásban foglalkoztam: törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat, jóllehet közel nyolcszáz oldalas könyv lett belőle. – Több műfajban több kötete jelent meg az elmúlt 50 év során. – Köteteim többségéről már esett szó, itt csak azokat említem, amelyek kimaradtak. 2003-ban jelent meg a Mentor Kiadónál válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként. Van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben, Brassóban, a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül (297–452. lap). – Min dolgozik jelenleg? – Nyugdíjas éveimben irgalmatlanul feszes munkatempóban igyekszem lezárni megkezdett kutatásaimat, közreadni tudományos eredményeimet, hogy ne maradjon utánam feldolgozatlan anyag. 2009-ben hagyta el a nyomdát a Szabó Sámuel-kötet, ugyancsak 2009-ben jelent meg a Ne mondd, anyám, főd átkának című kötet, mely egy szabédi napszámosasszony 1895-96-ban rögzített ballada- és dalrepertoárját öleli fel. Ezt követte 2011-ben a Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából című tanulmánykötet, majd 2013-ban a Vadrózsák második kötete. Idén jelenik meg Kanyaró Ferenc kolozsvári tanár és tanítványainak 19. század végi – 20. század eleji, négyszáz darabot meghaladó ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban. – Díjak, elismerések… – A Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja – 2007. Az Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékérme és oklevele – 2010. EMKE Bányai János-díj – 2010. Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 3.Szilágysági barangolásokA maga nemében páratlan gazdagságú néprajzi tárlat színhelye néhány napja az Apáczai Galéria, amely évek óta teret biztosít a hasonló, honismereti jellegű megnyilvánulásoknak. Önmagáért beszél, ahogyan fáradságot nem ismerve a kétnapos rendezvényt magától értetődő önzetlenséggel felkarolta az ügyben érdekelt, a szilágyság szellemi-néprajzi javait kutató, azt megőrizni és az elkövetkezendő nemzedékek számára átörökíteni akaró több közismert személyiség. A fentiekben megfogalmazódó gondolatok jegyében üdvözölte Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója a szilágysági vendégeket és a kolozsvári közönséget, kifejtve azon véleményét, miszerint a líceum életében jelentős szerepet töltenek be az ilyen, immár többéves hagyományra visszatekintő honismereti rendezvények, amelyek erősítik diákjainkban a szülőföld iránti szeretetet és ragaszkodást. Nem is beszélve arról, hogy az évenként megismétlődő hasonló jellegű, ihletadó rendezvények mentén, a programban részt vevő diákok kezenyomán érzékletesen kifejező, ugyanakkor tárgyszerűen hiteles képzőművészeti alkotások születnek, amelyeket nemcsak az Apáczai Galériában, hanem Kolozsvár és Erdély más kiállító-helyiségeiben is megtekinthetnek alkalomadtán az érdeklődők. A péntek délután sorra került megnyitó már kezdeti „hangleütésében”sokat sejtetett ezen kétnapos néprajzi esemény jellegének szándékából, miszerint nemcsak elméleti vonalon, hanem érzékletesen hiteles népművészeti produkciók (néptánc, ének, citerazene) révén is igyekezett mintegy „illusztrálni”a színvonalas, ugyanakkor a nem szakemberek számára is követhetően érdekes, vetítőképes előadásokat. Mindennek megvalósítása érdekében különösen sokat tett Szabó Attila, a zilahi múzeum muzeológusa, aki az általa meghívott „Zilahi Csuprosok” gyermek citerazenekar, valamint Süle Ádám népdalénekes egyetemi hallgató közreműködését igénybe véve, jelentős részt vállalt a tárlatrendezésben és annak megnyitásában, illetve az aznapi és másnapi ismeretterjesztő konferencián közreműködő előadók névsorának kialakításában. A tárlat és a rendezvény egészének kiemelésre méltó komponense a Posta Rozália népművész-oktatónak a szilágysági, és azon belül hangsúlyosan a szilágynagyfalusi varrottasokat és szőtteseket felvonultató rendkívül gazdag gyűjteménye, illetve annak általa történt közvetlen hangnemű, szakszerű bemutatása. Amint megtudtuk tőle, a középkorban a jobbágyoknak nem volt szabad ugyanazt a mintázatot, illetve textíliát használni, mint a főuraknak. Idők múltán viszont ezen tilalom lassanként lazult, és „menetközben” saját maga számára is „kamatoztatta” a falu népe az udvarházakból ellesett tudásanyagot. Tanulságos volt, amint a megnyitóünnepség alkalmával Rozália néni a tárlaton látható anyagon – az 1800-as évekből eredeztethető daraboktól kezdve, az 1970-es évekkel bezáróan – lépésről-lépésre haladva bemutatta a különböző időszakok szövés- és varrásmódjainak alakulását, illetve ízlésmódbeli változását. Megismerhettük, hogy a szövés-varrás alakulásában milyen fontos szerepet játszott a „kelengye”, mint a lányok férjhezmenetelének elengedhetetlen „tartozéka ”, amelyet ökrös szekérrel, a falu szemeláttára vittek a legényesházhoz. A kelengye tulajdonképpen a hétköznapi és ünnepnapi életvitelhez szükséges „kellékeket” tartalmazta, mint pl. a komakendők, komatálak, asztalterítők, falvédők, vőfélykendők, különféle ruhaneműk stb. Ugyancsak a péntek délutáni megnyitó alkalmával Kovács-Kurucz János történelemtanár előadásában ismerkedhettünk meg Petri Mórral (1863–1945), Ady Endre zilahi magyartanárának a hat kötetben 1901–1904 között megjelentetett Szilágy vármegye című monográfia szerzőjének életútjával, aki ezen főművével mintegy irányt szabott, hivatkozási alapot biztosítva az utána következő, ilyen irányban elkötelezett történészek számára. Tulajdonképpen maga az előadó, Kovács-Kurucz János is részben Petri Mór nyomdokain haladva állított össze és készített el kiadásra négy kötetet a Szilágysági magyarok című képes krónika sorozatából, amelynek első darabja, a Szilágysági magyarok című, a Kriterion gondozásában 1991-ben megjelent monográfia, amelynek szerzői között találjuk többek mellett Wolf Rudolfot (az Apáczai-líceum néhai igazgatóját), Egyed Ákost, Sipos Gábort, Szabó Zsoltot, Vicsai Jánost, Gáspár Attilát, Kovács-Kurucz Jánost. Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője ismertette a folyóirat Tövishát című, a Szilágyság ezen karakterisztikus arculatú tájegységét bemutató mellékletét. Néhány, a melléklet tartalmára utaló cím: Népi építkezés a Tövisháton (Sipos Gábor), Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek (Biczó Gábor), A hagyományőrző szilágysági néptáncmozgalom (Szőke Anna),Hagyományőrzés Szamosardón (Kis Tóth Ilona). Csepei Mária magyarszakos tanár, a szombati értekezlet nyitányaként a kárásztelki ragadványnevekről értekezve elmondta, hogy ezek alkalmazását az amúgy református környezetű katolikus településen fellelhető kisszámú családnév (Szabó, Kovács, György, Lőrincz, Nagy) tette elsősorban szükségessé. Amint kifejtette a ragadványnevek egy része viselőjének testi tulajdonságára utal: hosszú, kövér, mázsás, szőke. De utalhat az adott személy foglalkozására: asztalos, tejes. Tudásszintjét is jelezheti: „busma” (buta). Becenevek: Palcsi, Kingácska, Katácska. Oláh Mihály lelkész vetítőképes előadásában a szilágysági középkori templomok közül mutatott be néhányat, szakszerűen élményszerű előadásban. Elmondása szerint az egyik legrégebbi a XIII. század közepe táján épült románkori freskótöredéket őrző, ugyankkor koragótikus jegyeket is (pl. a nyolcszögletű torony) hordozó somlyóújlaki templom. Különös érdekessége a falba épített oldalkarzata. A továbbiakban szó esett a gótika előhírnökének tekinthető krasznai templomról, a kusalyi kifinomult, eredetileg ferences kolostortemplomról, amelynek nyugati fekvésű, szamárhát-íves portáléja Enzt Géza művészettörténész szerint kassai mintaképre utal. Megismerkedhettünk a késő gótika egyik példájával, a méreteiben is impozáns szilágynagyfalusi templommal, valamint a kolozsvári Farkas utcai templom „kistestvérével”, az 1480-as évek után épült magyarkeceli késő gótikus, fatornyos templommal. A XIX.–XXI. századi szilágysági néprajzi kutatások eredményeicímmel, Czégényi Dóra egyetemi adjunktus előadásában közelképbe kerültek mindazon néprajzkutatói törekvések, amelyek meghatározták a Szilágyság néprajzi értelemben vett arculatának megrajzolását, feltérképezését. Elmondása szerint mindezt olyan, a Szilágyság iránt elkötelezett személyiségek tartották feladatuknak, akik alapképzettségüket illetően nem tekinthetők néprajzkutatóknak. Úttörőnek bizonyult többek között Kőváry László (1819–1907) Föld-és országtani vázlatok Szilágyságról című műve. Jelentős szerepet játszott Szilágyság megismerése terén Kincs Gyula (1859–1915) polihisztor, a koedukáció egyik előfutára, aki szerint Szilágyság Magyarország kapuja, határ Erdély és az Alföld között. Az előbbiekben már említett Petri Mór a „mezsgye” kifejezést használja Szilágyság földrajzi helyzetére vonatkozólag, fontosnak tartva többek között a szilágysági ünnepkörök, halottkultusz, népgyógyászat, babonák tanulmányozását. A Szilágyság elkötelezett kutatói voltak még többek között Biró Lajos (1856–1931) világhírű zoológus és Boér Miklós (1859–1915), a Magyar Nyelvőr című szaklap elindítója (1872), a Szilágyság népeiről című kétkötetes mű szerzője. A XX. századi szerzők és műveik közül említésre került Beke György Szilágysági hepehupája (1976), a könyv címét illetően immár emblematikussá vált kötete, továbbá dr.Kós Károly, Szentimrei Judit és dr. Nagy Jenő Szilágysági magyar népművészet, valamint Almási István Szilágysági magyar népzene című kiadványok. Mivel Gáspár Attila zenetanár és népzenekutató személyes okoból adódóan nem lehetett jelen a szombati értekezleten, az őt helyettesítő Szabó Attila által „tolmácsolt” szöveg alapján megtudhattuk: a szilágysági népi énekek, népdalok első lejegyzőit, felhasználóit a reformáció évszázadában kell keresnünk. Említésre méltónak találta, hogy olyan jeles költők, mint Balassi Bálint, Ilosvai Selymes Péter vagy a későbbiekben Arany János –, akinek ősei Szilágynagyfaluból költöztek Nagyszalontára –, költeményeiket, verseiket gyakran népdalokra szerezték. Nem is beszélve arról, hogy Arany János maga is fontosnak tartotta az általa ismert népdalok, énekek, gyermekdalok, diákdalok lejegyzését. Tudni kell viszont azt is, hogy a szilágysági magyar népdalok (talán) első tudatos lejegyzője a szilágyperecsenyi származású Boér Miklós (1857–1905) volt. A szilágysági népviselettel és néptánccal Lelik Berta néptáncoktató, illetve az általa irányított krasznai Bokréta táncosainak közreműködésével ismerkedhettünk. Az előadó nagyfokú szakértelemmel szólt a tövisháti, illetve a berettyómenti és a krasznamenti viselet sajátosságairól, miközben a közönség „életközelből” figyelhette meg a táncospárok öltözékén, illetve a kiállításon szereplő ruhadarabokon az elmondottakat. Ugyanezen életszerűség jellemezte a különféle szilágysági néptánc változatok ismertetéséhez fűződő előadást is, amely során közelképbe került többek között a tövisháti „kétlépéses csárdás”, a Kraszna- és Berettyó-menti „kettős csárdás”, „gyors csárdás” és „ugrálós”. László László történelemtanár a szilágysági személyiségekről tartott előadásában szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a teljesség igénye nélkül teszi mindezt, hiszen rendkívülien gazdag ilyen tekintetben a „választék”. A többi előadó által is említettek mellett többek között szükségesnek vélte kiemelni a „zsibói bölény” idős Wesselényi Miklós és az „ árvizi hajós” ifjú Wesselényi Miklós személyét vagy a Szilágysámsonon született Szikszai Lajos honvédhadnagyot, aki az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején hősiesen harcolt, majd jelentős szerepet játszott a vasúthálózat szilágysági „meghonosításában”, jelentősen hozzájárulva a Wesselény-szobor Zilah főterén történő felállítása ügyéhez. Szabó Zsolt, a Művelődés című folyóirat nyugalmazott főszerkesztőjétől megtudhattuk, hogy a Szilágyságot jószerint immár szülőföldjének tekinti, jóllehet csak az idők folyamán került ezen tájegységgel egyre szorosabb kapcsolatba. Érzelemteljes és személyes emlékekben bővelkedő előadásának (és a kétnapos honismereti rendezvénynek is akár!) a mottója lehetne azon gondolat, miszerint létezik egy örök Szilágy és egy felfedezésre váró Szilágy...! A konferencia záróakkordjaként hangzott el Szabó Attila Szilágysági fazakasság című vetítőképes előadása, amely során –, mint ezen népművészeti ágazat iránt különösen elkötelezett gyűjtő és kutató – kiemelten beszélt a désházi népi kerámiának, mint olyanak a Szilágyságban (és nemcsak) betöltött kivételes szerepéről. A tárlat anyagában is megtekinthető a komaszilkék, tányérok, csuprok, vizes korsók forma-, motívum- és színvilágának elemzése során, kitért a népi fazekasság olyan helyszíneinek bemutatására is, mint Zilah, Kraszna, Szilágysomlyó, Tasnád. A rendezvény egyik fő mozgatójaként Szabó Attila szükségesnek vélte megosztani azon gondolatát, miszerint elégtételt jelent számára, hogy hozzájárulhatott a tárlat létrehozásához, valamint előadóként az értekezlet tartalmasabbá tételéhez. Ugyanakkor kifejezte abbéli reményét, hogy a rendezvény és azon belül a kiállított népművészeti anyag inspiráló ereje megtermékenyítőleg hat az Apáczai-líceum diákjai alkotófantáziájára, amelynek eredményeként olyan minőségi gyermekalkotások születnek, amelyeket alkalomadtán Zilahon és a Szilágyság más településein is érdemes lesz majd bemutatni. (A Szilágysági barangolások című, január 27-e és 28-a között lezajlott honismereti rendezvény alkalmával megnyitott tárlat megtekinthető február 20-ig, munkanapokon 14-20 és szombaton 9-20 óra között. SZÉKELY GÉZA Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 23.Friss népzenei kutatások és régi csángó családi fotók KolozsváronA budapesti Hagyományok Háza két új kiadványát és egy alakulóban levő néprajzi fotóadatbázist mutattak be szerdán egyetlen délutáni eseménybe sűrítve a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnál. A Sóvidék népzenei kultúráját, illetve a mezőségi karácsonyi kántáló énekek örökségét teszi áttekinthetőbbé a két néprajzi kiadvány, a fotótár pedig, amely 2016 nyarán Moldvában és Orbaiszéken gyűjtött több mint 1500 privát fotóból áll, a csángók és a székelyek családi fotózási szokásait tárja fel. Először Pávai István népzenekutató új kötetét, a Hagyományok Háza és a MTA BTK Zenetudományi Intézetének kiadásában megjelent A Sóvidék népzenéje című kiadványt ismertették. Almási István néprajzkutató nem tudott jelen lenni az eseményen, méltatását ezért Gergely Zoltán tolmácsolta. Mint megtudtuk a kutatók számára rendkívül fontos összegzésről van szó, amely a budapesti és kolozsvári archívumokban megtalálható dallamokat rendszerezi, Zoltán Aladár és Szabó Csaba korondi, illetve siklódi gyűjtéseit, Szabó Piroska szovátai zenetanárnő lejegyzéseit, és Kacsó András táncmester alsósófalvi, valamint Katona Ádám korondi hangfelvételeit tartalmazza, emellett pedig a szerző, Pávai István saját gyűjtéseit. A kötet mellé korszerű DVD jár a feldolgozott gyűjtések kereshető adatbázisával, amelyben szövegek, hang- és filmfelvételek, fotók, kottás lejegyzések is elérhetőek az archívumi adatokkal együtt, emellett pedig digitális formában a könyv teljes szövege. A DVD-n így megnézhetőek például a Martin György által némafilmre rögzített táncok, vagy Vikár Béla fonográf-felvételei. A Sóvidék népzenei kultúráját több évtizede kutató Pávai István 1951-ben született Székelyudvarhelyen, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián védte meg Sóvidéki népzene című diplomadolgozatát. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a budapesti Hagyományok Házában működő Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum vezetője és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatója. Pávai István elmondta, hogy a műdalokat sem zárta ki a kutatásból, mert meg kell mutatni a folklór változását is. A generációról generációra átadott műdalok között nagyon régi virágénekek is vannak, az egyik például a 18. századra datálható, szövegét ugyanis Verseghy Ferenc is felhasználta Krisztinka című dalában. A polgárosodás hatását is vizsgálta: a fürdőélet hatására Szovátán, Parajdon vagy Korondon cigány- és fúvószenekarok jelentek meg és befolyásolták a helyi zenei kultúrát. Szintén a Hagyományok Háza gondozásában jelent meg Gergely Zoltán Mezőségi kántáló énekek című kötete. A kiadvány alapja a szerző Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanulmányok doktori iskolájában megvédett doktori dolgozata, amelyet Pozsony Ferenc néprajzkutató és Szenik Ilona népzenekutató irányított. A könyvbemutatón Pozsony Ferenc elmondta, hogy a kutatás azért volt szerencsés, mert Gergely Zoltán, aki maga is mezőségi származású, a zenetudomány felől érkezett, így egyszerre tudott foglalkozni a dallamokkal és a szövegekkel is. A kutatás hiánypótló, mert az elmúlt fél évszázadban alig jelent meg publikáció a karácsonyi kántáló énekekről, a kommunizmus évei alatt a vallási konnotáció miatt, másrészt pedig azért, mert nagy részük műzenei eredetű, ezért a népzene-kutatókat kevésbé érdekelte a terület. Gergely Zoltán egy ördöngösfüzesi és egy magyarszováti énekesasszony adatközléseire támaszkodott a kutatásban, azt is vizsgálta, hogy hogyan élnek ma ezek az énekek a mezőségiek életében, illetve hogyan hatott a zenei kultúrára a migráció vagy a neoprotestáns vallási mozgalmak megjelenése. Online is elérhetőek a 20. század eleji csángó és székely családi fotók A könyvbemutatók után röviden szó esett a Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakos diákjainak nyári gyakorlatáról is, akik a Bethlen Gábor Alap támgatásával Moldvában és Orbaiszéken élő családok privát fotógyűjteményét digitalizálták. Több mint 1500 családi fotót gyűjtöttek és rendszereztek, ezek megtalálhatóak a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum internetes oldalán is. Pozsony Ferenc elmondta, hogy a fényképezés a 19. század végén terjedt el Erdélyben, a 20. század első évtizedeiben pedig a polgárosultabb csángó családokban már készítenek, illetve műteremben készíttetnek fotókat, elsősorban jeles alkalmakkor, esküvő, temetés, egyházi ünnepek alkalmával. Ezekből néhányat nagy méretben kinyomtatva a helyszínen is megszemlélhetett a közönség. Zs. E. maszol.ro 2017. február 25.A Mezőségtől a Sóvidékig és a csángó „privát történelemig”A Mezőségről kiindulva, áthaladva a Sóvidéken egészen a csángóföldig tartott az a képzeletbeli utazás, amelyet a Kriza János Néprajzi Társaságnál tehettünk, ahol két népzenei könyv bemutatójára és egy fotókiállítás megnyitójára került sor február 22-én, szerda délután, a civil szervezet székhelyén. Pávai István erdélyi, pontosabban sóvidéki gyökerekkel (is) rendelkező, de régóta Magyarországon élő népzenekutató már több évtizede kutatja a Sóvidék népzenéjét, ahova számtalan gyerekkori emlék fűzi. Most bemutatott munkája, amely A Sóvidék népzenéje. The Folk Musik of Sóvidék címet viseli, DVD-melléklettel ellátott könyv, ez pedig jelentősen megkönnyíti a világhálóhoz szokott kutatók, érdeklődők számára a tájékozódást, hiszen a könyv anyaga megtalálható az elektronikus adathordozón is. Almási István népzenekutató méltatásából, amelyet Gergely Zoltán népzenekutató olvasott fel, megtudhattuk: a könyvben és a DVD-ben a szerző a Sóvidékről gyűjtött magyar népi anyagot kritikai szemléletben, strukturált módon adja közre. Pávai István főleg a DVD-n való keresést mutatta be, amelyet a zenetanárok is könnyűszerrel használhatnak. De hallhattunk virágéneket, megtekinthettünk archív felvételeket, filmrészleteket is. Gergely Zoltán népzenekutatónak a mezőségi kántáló énekekről szóló doktori disszertációja most könyv alakban is hozzáférhető. Pozsony Ferenc egyetemi oktató, néprajztudós a könyv kapcsán először azt emelte ki, hogy Gergely Zoltán, mivel zenei felsőfokú végzettséggel rendelkezik, a kántáló éneket zeneileg és szöveg szempontjából is elemezte. –A kántáló énekek szövegeinek és zenéjének elemzése mellett Gergely Zoltán, gyűjtőútjai során azt is vizsgálta: hogyan vannak jelen ezek a rituális énekek a mezőségi emberek életében, hogyan alakult át az évtizedek folyamán a mezőségi kántálás, hogyan hat egymásra a mezőségi falvakat lakó magyar, román és cigány közösség – méltatta a kötetet a néprajztudós. Miután Gergely Zoltán köszönetet mondott tanárainak, akik segítették pályáján, Szenik Ilona népzenetudós örömmel nyugtázta tanítványainak sikerét. Ezt követően Pozsony Ferenc a teremben kiállított fényképekre irányította a hallgatóság figyelmét. Tavaly nyáron egyetemi hallgatókkal székely és csángó falvakban járt, ahol 1500 privát fotót digitalizáltak, amelyek „másfajta olvasatát nyújtják a népéletnek”. Habár a válogatás felöleli az emberélet legfontosabb állomásait, azaz „a bölcsőtől a sírig” tart, most a vidámabb témájú, főleg lakodalmas fotókat állították ki. Az anyag feldolgozása és tudományos értelmezése most zajlik, de nem kizárt, hogy idén nyáron is sor kerül hasonló gyűjtőútra. Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 4.Néprajzi életműdíj Albert ErnőnekA sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tegnap tartott Székely kapuk című tudományos ülésszak megnyitójaként a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjjal tüntette ki Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatót, a társaság tagját, az indoklás szerint a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában végzett kiemelkedő munkásságáért. A méltatásban Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja elmondta: a csíkdánfalvi születésű Albert Ernő a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára, hosszú ideig pedig igazgatója volt, de pedagógusi munkája mellett tanítványaival együtt több ezer, változatokban gazdag háromszéki népballadát gyűjtött össze és közölte a Faragó József szerkesztésében megjelent Háromszéki magyar népballadák című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973). Pozsony Ferenc kiemelte, Albert Ernő a legnehezebb években is folyamatosan végezte gyűjtő tevékenységét, 1989-ben jelent meg az Édesanyám sok szép szava című gyűjteménye, amelyben egy ditrói asszony, Ádám Joákimné Kurkó Julianna énekeit, ritka régi balladáit és dalait közölte. Eredményeit mégis inkább a rendszerváltozás után tudta megjelentetni, köztük az 1995-ben közzétett Rigó és madár című kötetet (alcíme: A főd népe – egy gyimesi csángó család élete), amely az elmesélt élettörténet-kutatás módszerét követte – hangsúlyozta a méltató. 2004-ben jelent meg A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák című kötet Sepsiszentgyörgyön, amely hézagpótló gyűjtemény, mivel a folkloristák legtöbbször elkerülték ezt a vidéket. A méltató továbbá elmondta, Albert Ernő a magyar ajkú cigány közösségekben gyűjtött balladáit és dalait, valamint a betelepülés-történetükkel, életmódjukkal kapcsolatos eredményeit forrásértékű kiadványokban jelentette meg: Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001). Szintén levéltári kutatásaiból született meg 2004-ben A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben című dokumentumkötete is. A méltatás után Pozsony Ferenc átadta a díszoklevelet, Albert Ernő megköszönte a kitüntetést. A Kriza János Néprajzi Társaság 2012-től adományoz életműdíjat. Elsőként P. Daczó Árpád Lukács ferences szerzetes, a népi Mária-kultusz, a vallásos népszokások és az archaikus népi imádságok kutatása terén elért tudományos eredményeiért kapta meg az elismerést, 2013-ban Kovács Piroska máréfalvi székelykapu-mentőt tüntette ki a társaság, következő esztendőkben Almási István népzenekutató, Szentimrei Judit és Kallós Zoltán néprajzkutató kapott életműdíjat. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 14.„Pünkösdi muzsika”Berde Mária gondolatai az 1929. évi Bethlen-ünnep alkalmával P. Szathmáry Károly (1831–1891) a nagyenyedi Bethlen-kollégium tudósprofesszora és krónikása (1862–1868), a kollégiumnak szentelt és 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiában az egykori kollégiumi ünnepségek kapcsán többek között ezeket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte: a Bethlen Gábor-ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez év óta minden évben megtartatik, kisebb-nagyobb ünnepélyességgel”. Következésképpen a nagyenyedi Bethlen-ünnepség immár szinte két évszázados gazdag múltra tekint vissza. Kezdetben szűkebb körben, Gábor napján, később május elsején, a kollégium 1622-as alapítási napján zajlott az ünnepség. 1822-ben, az alapítás 200. évfordulóján is ekkor zajlott az esemény. Ez alkalommal Almási István, a logika klasszis tanítója 85 oldalas emlékbeszéde után, Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos alkalmi versével hódolt a fejedelemnek. 1837-ben ismételten 65 szakaszos dicsőítő vers hangzott el, majd 1840-ben és 1842-ben Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65, illetve 180 szakaszos versében idézte föl az iskolaalapító nagyságát. Az 1848–49-es forradalom után az újrainduló első nyilvános ünnepről az Arany János szerkeszette Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyama szolgál tömör tudósítással, az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877-es eseményről Garda József igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, aProtestáns Egyházi és Iskolai Lap az 1882-es májusi ünnepséget örökíti meg, az 1890. májusi műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szólt elismeréssel, míg az 1900. évi ünnepély lefolyásáról a helybeli Közérdek című újság tájékoztatta a közönséget. 1909. május 8-án Bethlen Gábor marosillyei szülőházát látja el a kollégium tanári kara, diáksága ma is ott álló emléktáblával, 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300 éves évfordulóján, Bodrogi János kollégiumi történelemtanár több mint 100 enyedi diák kíséretében utazik föl Kolozsvárra, mely alkalommal a „Kolozsmegyei Általános Tanítóegylet”, az „Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre” és az „Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége” által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású emlékbeszédet. 1922-ben, a kollégium 300 éves évfordulóján hasonlóképpen többnapos, tartalmas ünnepi rendezvénysorozat színhelye a Bethlen-kollégium. 1929-ben pedig, fejedelmünk halálának 300 éves évfordulóján valamennyi erdélyi lap, újság, folyóirat terjedelmes helyet szentelt iskolaalapító, nemzetmegtartó és erősítő fejedelmünk áldott emlékének. Ez utóbbi esemény részese volt azon évben Berde Mária is, egykori enyedi diák, író és költő, akinek az ünnepély alkalmával, 88 évvel ezelőtt megfogalmazott és manapság is érvényes gondolatai:Pünkösdi muzsika címmel az Enyedi Újság 1929. június 9-i számában láttak napvilágot, s melyet itt és most készséggel ajánlok valamennyiünk szíves figyelmébe. „Idestova háromszáz esztendeje lesz, hogy a legnagyobb erdélyi fejedelem lehunyta a szemét. A hagyaték, amely utána megmaradt, nagy volt földiekben is: a fejedelemasszonyra Erdély szállott, a Domus Austriaca hét vármegyét örökölt utána és évi nyolcszáz pengőforintot jövedelmező vagyon jutott az enyedi kollégiumnak. De volt ennél jóval hatalmasabb hagyatéka is a fejedelemnek: az ő szellemi testamentoma. Egyik része ennek a nagy nemzeti gondolat, a történelmi koncepció, amelyért a fejedelem egész életén át hasztalan viaskodott s amelyhez minden utóda törpének bizonyult. A másik, az idők múlásával és változásával sem esendő lélekfeladat: az igazi bethleni szellemnek a vallásiakban való ápolása. Hét esztendővel ezelőtt, a fejedelmi kollégium háromszázados alapítási ünnepén egy versemet ajánlottam fel az intézet ifjúságának, amelyben a katalaunumi halott harcosok lelkéről emlékeztem meg, akik tovább folytatták a magasban a földön eldöntetlen viaskodást. Sejtelemmel ejtettem ki akkor a jóslatot, hogy a világháború testi hadakozásai után most már a szellemiek következnek és jószerencsét kívántam ebben a viadalban a fehérebb fegyverekkel küzdőknek. Ma áll a küzdelem. Itt, Erdély hegyfalai között mi még talán csak szórványosan hallottunk ezekről a háborúságokról, amelyet a magyarság saját belső frontján indított. Az új történetírás harci jelszóul tűzte ki magának a »történelmi átértékelést«. Nem vagyok ellensége a jeligének, a történelem nem olyan abszolút tudomány, hogy az idők távola ne adhatna folyton új színt a múlt eseményeinek és cselekedeteinek és ne tehetné a jelen kívánságai szerint nagyobbá vagy kisebbé azoknak viszonylagos értékét. Igazat adok annak a történésznek is, aki a részekre szakadt magyarságnak új feladatokat tűz ki a történelmi kutatás terén; vallom magam is, hogy a mai Erdély embere elsősorban a maga külön múltjában kell hogy felkeresse és kövesse férfi és női eszményképeit, mert azok lehetnek legjobb tanácsadói – de találkozunk ma olyan »átértékelési« nézőpontokkal, amelyek joggal döbbentik meg a lelket. Mit szóljunk ahhoz az irányhoz, amely a magyar nemzet történetét objektivebb és katholikusabb megvilágításban akarja látni és bemutatni, mint ahogy eddig történt? – Lehet-e, szabad-e a történelmen, amelynek épületén a nagy katholikus történészek, Pray, Katona együtt építettek a protestánsokkal, felekezeti restaurációt végezni? A mű, amelyre ebből a szempontból fel kell hívnom a figyelmet Szekfű Gyula Bethlen Gábora. E könyv lapjairól a nagy fejedelem mint uralkodó, mint hadvezér és diplomáciai lángész megnagyobbodva tekint reánk, alakja szemlátomást fényesül az új megvilágításban; egész tragikumában átéljük a keserű sorsot, hogy ekkora képességekkel bíró férfiú csupán egy kicsiny, függő fejedelemségnek szuverénje lehetett! Köszönjük Szekfűnek ezt az eszméltetést, de fáj nekünk Bethlen hivatásának az ő korabeli egyetemes magyarság nézőpontjából való átértékelése, főképpen fáj pedig az a merész állítása, hogy a vallásháborúk és háborgattatások századaiban Erdély sem ismert nagyobb türelmességet, mint Európa többi országai és hogy itt is a Cuius regio, eius religio elve pusztított. Mi, akik Bethlen Gábor árnyékában nőttünk fel, tudjuk, hogy ezt a tételt a mi lelki törvényszékünk előtt nem kell vitatnunk. Mi erdélyiek nem iskolában tanultuk a toleranciát, örökségképpen kaptuk, éltük és gyakoroltuk azt! Egy példa: a mi földesuraink helyet adtak ősi földeiken a máshitűek fogadalmi keresztjeinek – ezer s ezer ilyen feszület tanúskodik rólunk az Isten és az emberek előtt –, de azokért, akik sohasem ültek azon tanufák alatt, a nem közülünk valókért idézzük a múlt tényeit, hozzuk fel lelki tanítónk mellett az igazságokat, hogy Bethlen Gábor főemberei között a szombatos Péchy, a katholikus Kamuthi, a görögkeleti Márkó találtatik, hogy a fejedelem visszaadatta a többségben lévő katholikus gyülekezeteknek a templomaikat, hogy kétszáz pengőre büntette azt, aki jobbágyát más felekezetű istentisztelet hallgatására kényszerítette, hogy apja tudott lenni a morva anabaptistáknak és a Konstantinápolyból behívott zsidóknak! Hogy foglalkozott görögkeleti alattvalóinak lelki dolgaival, hogy püspöki helynökséget szervezett a katholikusoknak, amely máig szolgál a lelkeknek... Kérdezek én mindenkit: ki tud idézni ilyen példasort más népek történetéből? Hozzátok fordulok, Bethlen ifjúság: A ti örökrészetek a legnagyobb, legszentebb minden bethleni hagyaték között! Ne hagyjátok magatokat kitudni ennek az örökségnek dicsőségéből, ne engedjétek eldisputálni magatoktól ősi jogotokat, elsőszülöttségeteket a bethlen tolerancia birtokolására. Mert ez a mi legdrágább kincsünk, a hófehér virág, amely először a mi hegyeink között nyílt ki az egész világon. Szálljatok szembe tiszta homlokkal a lelkiismereti szabadság eszméjéért, dokumentáljátok annak vérünkké váltát élettel, tettel, szóval; hirdessétek, hogy nekünk a Szentírás akkor is szent, ha nem Károli, hanem Káldy fordította s akár Ştefan cel Mare, akár Bethlen Gábor anyanyelvén olvassa a hívő! Bethlen Gábor életének egy drágaemlékű epizódjával zárom szavaimat. Egy alkalommal, – mint azt a katholikus Gál Péter írja meg – a fejedelem a pünkösd ünnepére oda adta vala minden muzsikását a katholikus templomnak a nagymisére, hogy az ünnepnek fényéből semmi se hiányozzék. Ezt a kegyességet tartsuk számon, ezt mutassuk oda a szeretetlenségnek, ezt tanítsuk mindenhol, ahova a sors csak elvezet, hadd érezzen fel a mi példánkon a közöny és a gyűlölet; – mert a mások lelkének ez a megértése, ez a békessége és jóságos megvidámítása az igazi bethleni szellem, ez legyen a mi mindennapi ajándékunk, mindenkinek készséggel felajánlott pünkösdi muzsikaszónk!” Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 12.Kodály-év – emlékünnepség KolozsváronKodály Zoltán születésének 135., halálának 50. évfordulójára emlékezve, a Kodály-év alkalmából zenetudományi konferenciára és ünnepi gyermekkari találkozóra hívják a zeneszerető közönséget október 14-15-én. A programsorozat az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RDSZ) szervezésében jött létre, társszervező az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete és Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa. Részletes program Október 14., szombat, 16:00 óra (Györkös Mányi Albert Emlékház, Republicii/Majális utca 5/1.) – Mit kaptunk és mivel igyekezünk meghálálni – tudományos konferencia Moderátor: Tóth Guttman Emese zenetanár, karnagy, az RDSZ elnöke. Köszöntőt mond Széman Péter EMKE-elnök. Közreműködik a szilágysomlyói Báthory István Alapítvány Szederinda hagyományőrző citeracsapata, valamint Oláh Boglárka zongoraművész. Előadók: Angi István, Ittzés Mihály, Almási István, Nagy Éva Vera, Krasznai Gáspár, Dávid István. Október 15., vasárnap 10:30 óra – Kolozsvári Magyar Opera, emeleti előcsarnok:Örvendjen az egész világ – Kodály Zoltán emlékére. Kiállításmegnyitó, beszédet mond Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke. 11:00 óra – Kolozsvári Magyar Opera: Ünnepi gyermekkari hangverseny Kodály Zoltán emlékére. Köszöntőt mond: Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az EMKE alelnöke, Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. Fellépnek: a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium Gyermekkara, a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola Felsőtagozatos Kórusa, Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa, a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola Kiskórusa, Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar, a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum Campanella Gyermekkara. A rendezvény minden programpontjára a belépés ingyenes. További részletek a www.emke.ro/kodaly oldalon vagy az esemény facebook-oldalán. Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 16.Közel félezer erdélyi gyermek énekelte örömmel a Kodály-műveketKórushangversennyel, tudományos konferenciával, kiállítással emlékeztünk Kolozsváron tartották az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényét. A Györkös-házban szombaton délután nemzetközi tudományos konferenciát szerveztek, ahol három magyarországi és három erdélyi szakember hozta közelebb a népes hallgatóság számára a kodályi életmű egy-egy szeletét. Vasárnap délelőtt Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke nyitotta meg a magyar Külügyminisztérium által létrehozott kiállítást, amely tizenkét pannón mutatta be Kodály Zoltán (1882–1967) magyar zeneszerző életét és munkásságát. Ezt követően pedig hat erdélyi gyermekkórus lépett fel a Kolozsvári Magyar Operában megtartott kórushangversenyen A telt házas rendezvény alatt minden fellépő énekkart hosszas taps kísért. A kétórás hangverseny után a közönség a kodályi eszmék továbbéléséről megbizonyosodva távozhatott. Tudományos előadásokat, néhány hangszeres produkciót és persze rengeteg Kodály-kórusművet hallgathattunk meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényén, amellyel Kodály Zoltán születésének 135. és halálának 50. évfordulójára emlékeztek. Szombaton a Györkös Mányi Albert Emlékházban a Szederinda citeracsapat nagykállói népdalokat adott elő, Széman Péter országos EMKE-elnök köszöntője után Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke kifejtette: a RMD fő célkitűzése az erdélyi magyar ifjúság zenei nevelése a Kodály Zoltán által kijelölt útvonalat követve. Zenei miniatúrától a gyűjtőutakig – A két szólamra írt Bicinia Hungaria miniatúrái életigenlő alkotások, amelyek a szépre, a jóra és az igazra tanítanak – ismertette Angi István esztéta a népszerű Kodály-kompozíciókat, amelyeket a gyermekvilág zenei enciklopédiájának is tarthatunk. Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke, zenei szakíró és zenepedagógus Kodály népzenei gyűjtőútjairól értekezett. Mint kifejtette, Kodály Zoltán 1905-ben kezdett el népzenét gyűjteni, első erdélyi gyűjtőútjára 1910-ben került sor a Csíki-medencében, majd 1912-ben Kászonaltízon és környékén gyűjtött. 1914 tavaszán Bukovinában, míg 1917-ben Nagyszalontán kutatta a népdalokat. A gyűjtőutak eredményeképpen a zeneszerző által megfogalmazott legfontosabb következtetés a magyar népzene egységes jellegére vonatkozott. Almási István kolozsvári népzenekutató az erdélyi népzenének Kodály Zoltán életművében való tükröződését mutatta be. Kodály 15 helységből 518 dallamot gyűjtött, amelyek egy részét későbbi kompozícióiban feldolgozta. Figyelembe vette elődjének, Vikár Bélának is a felvételeit, fiatalabb kortársát, Lajtha László (1892–1963) zeneszerzőt pedig szintén erdélyi, pontosabban széki gyűjtőútra buzdította. Oláh Boglárka zongoraművész kiváló Kodály-interpretációja után Nagy Éva Vera tanár-karnagy, iskolanővér az általa és Czakó Gabriella zenetanárral több mint egy évtizede Szovátán megvalósított zenei misszióról számolt be. – Tizenöt évesen jártam először Erdélyben, ekkor életre szóló élményeket szereztem. 2004-ben jöttem Czakó Gabriella zenetanárral Szovátára, ahol gyerekeknek szerveztünk programokat, és ebből jött létre az énekes missziónk. Kórusunkkal, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkarral 2010-től kezdődően nemzetközi kórusversenyeken többször értünk el első helyezést. Tagjaink Nyárád-menti, sóvidéki falvakban élő gyermekek. Délutánonként, az iskolai tanórák után kóruspróbákat szervezünk, és most már a gyermekek szüleiből álló felnőtt vegyeskar is alakul. Mindig a kodályi eszméket tartjuk szem előtt: azaz az énekes alapú zenei tevékenységet, a zenei írás-olvasás élménnyé tételét és a népzenei alapot – tette hozzá Nagy Éva Vera iskolanővér. Krasznai Gáspár, a budapesti Madách Imre Gimnázium ének-zenetanára, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájának doktorjelöltje a Kodály szellemében megvalósuló ének-zene oktatásról értekezett. – Van épp elég tennivalónk arra nézve, hogy megvalósuljon Kodály álma, miszerint a zenei analfabetizmust felszámolva bárki első látásra leénekeljen egy egyszerűbb zeneművet. A 20. század első felében a magyar társadalom jórészére a zenei tájékozatlanság és a nem megfelelő zenei közízlés volt jellemző. Sajnos, a mai gyermekeknek is sok ponyvazenével kell szembesülniük. Ez ellen pedig csakis a közoktatás és a zenetanárok léphetnek fel eredményesen. Az iskola feladata az, hogy értéket nyújtson, és a gyermeket arra nevelje, hogy képes legyen megkülönböztetni az értéket az értéktelentől. A megfelelő zenei nevelésnek természetesen a gyermek anyanyelvén kell történnie – összegzett az erdélyi származású doktorandus, majd felelevenítette azt a személyes emlékét, amikor harmadik osztályos kolozsvári zenelíceumi tanulóként élmény volt számára Bedő Ágnes zenetanár kórusórája, ahol kánont énekeltek a gyerekek. Dávid István erdélyi származású orgonaművész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékének oktatója Kodály Zoltán vallásos műveiről értekezett, amelyre a reformáció 500 éves évfordulója adott kiindulópontot. A szakember kifejtette: Kodály protestáns öröksége szerteágazó, a zsoltárfeldolgozásaitól kezdve a Psalmus Hungaricusig mind Kodály protestantizmusát, istenhitét bizonyítja. Kiállítás és sikeres kórushangverseny Vasárnap délelőtt a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában Ittzés Mihály népzenekutató ismertette a magyar külügyminisztérium támogatásával megvalósult, tizenkét pannóból álló kiállítást, amely Kodály életét és munkásságát mutatja be. Értesüléseink szerint a kiállítás október folyamán tekinthető meg. – A Kolozsvári Magyar Opera történetében mindig nagy szerep jutott Kodály Zoltán munkásságának. Az intézmény első előadásán a Háry Jánost adták elő, ezen kívül a Székelyfonó is intézményünk repertoárját képezi. Kezdő zenetanárként Székelyföldön a Kodály-módszer szerint tanítottam, kár, hogy ma már egyre kevesebben használják ezt a módszert Erdélyben – közölte Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója és az EMKE alelnöke a kórushangverseny előtt. – A zenetanároknak fel kell oldaniuk az énekléssel szembeni ellenállást. Énekléssel értéket közvetítünk, élményt hozunk létre, példát mutatunk – tolmácsolta Závogyán Magdolna magyar kultúráért felelős helyettes államtitkár szavait Simon Edina magyar konzul. Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere kifejtette: Kodály Zoltán hozzájárult az erdélyi magyarok identitásának megerősítéséhez, ugyanakkor a 21. századi hétköznapi hitvallásunk is a kodályi eszmékre támaszkodhat. Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnökének szavait a konferanszié, Vetési Nándor tolmácsolta. Elhangzott: „Kodály Zoltán és Kós Károly más-más művészeti ágban, de egy célt követtek: a művészi alkotásnak az emberről kell szólnia. Értékfelfogásuk ma is érvényes. 2017-ben mi nem hátrálhatunk meg, magyar identitásunk erősítésére, jogaink megőrzésére kell összpontosítanunk”. Az ünnepi gyermekkari hangversenyen hat kórus lépett fel: a kolozsvári S. Toduţă Zenei Főgimnázium gyermekkara (vezényelt: Kállay-Miklós Tünde), a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola Felsőtagozatos kórusa (Boros Beáta), Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa (Kovács Dalma), a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola Kiskórusa (Szabó András), a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar (Czakó Gabriella, Nagy Éva Vera és Lokodi Anna), továbbá a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum Campanella Gyermekkara (Lőfi Gellért). A kórusok Kodály-műveket szólaltattak meg, kristálytiszta intonációval, a magyar zene iránti elkötelezettségről téve tanúbizonyságot. A teljesítmény a jó és a kiváló között helyezkedett el, de a minősítésnél fontosabb a kodályi eszme, a magyar kórusművek éltetése. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 27.László Ferenc zenetudósra emlékeztünkLászló Ferenc (1937–2010) zenetudós, aki 2010-ben hagyott itt bennünket, komolyzene-kedvelőket, muzsikusokat, pályatársakat, tanítványokat. Sófalvi Emese kolozsvári származású, Székelyföldön élő zenetanár javaslatára szombat délben koszorút helyeztünk el a mindannyiunk által tisztelt és szeretett zenetudós sírjánál, a Házsongádi temetőben, majd délután az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet- Nyelv- és Történelemtudományi Szakosztálya szervezésében zenetudományi ülésszakra került sor a Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvény keretében. Az EME-székházban zajló emlékülésen Almási István népzenekutató, Németh G. István, Biró Viola Budapesten tevékenykedő zenetudósok, Potyó István kolozsvári egyházzenész, Sófalvi Emese zenetanár értekezéseit hallgathattuk meg Angi István zeneesztéta moderálásával. Idén márciusban lett volna 80 éves László Ferenc kolozsvári zenetudós Házsongárdi sírjánál Fazekas Zsolt, a belvárosi református egyházközség lelkésze tartott rövid áhítatot. – Az évek múltával érezzük, hogy László Ferenc mennyire gazdagította életünket, és milyen gazdag örökséget hagyott ránk. Ez az emlékezés a jövő fele mutat, mert az emlékezésnek csak akkor van értelme, ha tanulságul szolgál a jelennek és a jövőnek. Élete során László Ferenc állandóan érezte Isten szeretetét, ezért vált meggyőződésévé az az igazság, hogy akik Istent szeretik, minden javukra van. Példája meghatározó azoknak, akik ismerték – összegzett Fazekas Zsolt lelkipásztor. Németh G. István erdélyi származású budapesti zenetudóstól megtudhattuk: Budapesten már októberben megemlékeztek László Ferencről. A zenetudós felbecsülhetetlenül gazdag hagyatékát a Budapesti Zenetudományi Intézetben digitalizálják, és a közeljövőben már elérhető lesz. – A teljes állomány digitalizálása után a 14 dobozban tárolt, papír alapú dokumentumok visszakerülnek Kolozsvárra. Az eddig digitalizált hagyaték 333 gigabájt nagyságú, 6 500 mappában 50 000 állományt tartalmaz. A hagyaték magába foglalja László Ferenc teljes, 5000 tételt alkotó levelezését is, amely olyan szakmai egyesületek tevékenységéhez kapcsolódik, amelyeknek László Ferenc a tagja volt – ismertette a számszerű adatokat Németh G. István, aki 1996-ban, a kolozsvári zeneakadémia muzikológus hallgatójaként ismerkedett meg személyesen a zenetudóssal. – László Ferenc mindenkinek azt mondta, amire szüksége volt. Személyiségéből mindenkinek más-más szelet nyilvánult meg, mindenkinek más olvasata van róla. Hatalmas intellektuális kapacitás fölött rendelkező értelmiségi, tudós, tanár, publicista, médiaszemélyiség volt, akinek a harmonikus személyiség kegyelme is megadatott, mindenkit szeretni próbált – jellemezte az elhunyt zenetudóst Németh G. István. – Lángeszű tudós volt, nagyszerű fuvolista, kiváló kamarazene tanár, aki hatalmas életművet hagyott maga után. Egyenletesen felívelő pályáját kimagasló szellemi képességei mellett akaratereje, céltudatossága, szívós szorgalma, szilárd keresztyén hite határozta meg. Zenetudósi pályakezdése eltért a szokásostól: lankadatlan önképzéssel sajátított el mindent, ami a tudomány műveléséhez szükséges. Több mint 20 könyvének jórészét Bartóknak szentelte. Vérbeli kutatóként szenvedéllyel, elmélyült búvárkodással mindig új adatokat, értékeket tárt fel, új megvilágításba helyezett köztudomású tényeket, és nem riadt vissza a helyreigazítástól sem. Képzeletgazdagsága, intuíciója, szellemi frissessége, ismeretanyaga hatalmas volt – derült ki Almási István etnomuzikológus előadásából. Ezek az erények mutatkoztak meg zenekritikáiban is, fűzte hozzá az előadó, számon tartotta a hangversenyéletet, az operák tevékenységét. Rendszeresen írt romániai és magyar művelődési folyóiratokba, közíróként több ezer eszszét és cikket jelentetett meg. – Írásaiban sikeresen ötvöződött az igényes szakszerűség és a kifejezés eleganciája. Románul és németül is magas irodalmi színvonalon írt és beszélt. László Ferenc az ideális erdélyi szellemiség egyedülálló megtestesítője, igazi európaiság képviselője volt. Zenei társaságok és fórumok alapítását kezdeményezte. Ő alapította a Román Mozart Társaságot, amelynek 10 évig elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt, a csíkszeredai régizene fesztivál igazgatója is volt. Több mint 40 éven át kutatta Bartók munkásságát – tudhattuk meg továbbá Almási Istvántól, aki már gyerekkorától ismerte László Ferencet. – Zenetudósként, Bartók-kutatóként mindig „megtalálta a tűt a szénakazalban”. Bartókról szóló írásai alapirodalom volt számomra, következtetései megkerülhetetlenek – vélekedett Biró Viola zenetudós, a Budapesti Zenetudományi Intézet munkatársa. Potyó István római katolikus egyházzenész, a Szent Mihály plébánia karnagya és karmestere visszaemlékezett arra, amikor a kolozsvári zeneakadémia mesteri tagozatos hallgatójaként László Ferenc tanítványa volt. Potyó István az ő irányítása alatt kezdte el doktori tanulmányait, amelynek tárgya a 18–19. században Erdélyben komponált misék voltak. A doktori dolgozat témájából vizuális és auditív példát is nyújtott. – Az itt jelen levő fiatal kutatókat egy ember köti össze, aki már nem él. Lelkesen beszéltünk írásairól, egymást ösztönöztük arra, hogy jobb szakemberek legyünk. Tudományos életünkben fontos helyet foglalt el – fejtette ki Sófalvi Emese zenetanár, majd Mozart Varázsfuvola című operájának, azaz a Tündérsípnak a román akadémia kolozsvári fiókjában levő, Pály Elek által a 19. században lemásolt kéziratát mutatta be. Ebből azt a következtetést vonhattuk le, hogy Tündérsíp néven az opera már az 1820-as és 1830-as években eljutott Kolozsvárra Pály Elek (Lukics Elek néven anyakönyvezték, 1797–1846 között élt) színésznek köszönhetően, aki több erdélyi városban fellépett, végül Kolozsváron hunyt el, és hagyatéka itt maradt. Az emlékülés zenei részében közreműködött Szallós-Kis Anna fuvolán és Haáz Bence oboán. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-59
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
